Rondár alkotói blogja

Ahogy én látom.

Kovács Elemér szitkozódva indította újra számítógépét, az irodában lévő két kollégája pedig megmosolyogták a férfit, bár ők is hasonlóan éreztek saját masináik iránt, melyek már annyira elavultak, hogy éppen csak össze nem omlott a rendszerük.

– Mintha a 2010-es évek elején lennénk! – kiáltotta Elemér, majd ivott a kávéjából.

– Nyugodj meg, Elemér!

– Te fogd be a pofád, Kálmán! Miattad van ez az egész! – folytatta a dühöngést a fiatal férfi. Kálmán nevű kollégája eleresztette a füle mellett a vádaskodást, bár egyetértett velük.

– Hé – szólt Elemérhez a másik kolléga –, ne félj már ennyire a bulitól!

– Én nem félek semmitől!

– Hagyd csak, Tamás! – mondta Kálmán, miközben öntött magának is egy csésze kávét. – Elemér találkozni fog álmai asszonyával. Naná, hogy be van tojva egy kicsit.

– Vagy úgy – mosolyodott el sejtelmesen Tamás, majd hátrafésülte vállig érő haját. Elemér mormogni kezdett magában. Két kollégája folytatta a társalgást, de immáron írásban. Az iroda megtelt a lenyomott billentyűk hangjaival.

Fly_Zero üzenete:
Mesélj kicsit erről a nőről, Kálmán!
GodIsMine üzenete:
Etelkának hívják. Csinos nő. Száznyolcvan centi magas, hosszú fekete haja van. Elemér okkal szeretné magának.
Fly_Zero üzenete:
Akkor eddig miért nem nyomult rá?
GodIsMine üzenete:
Mert a csaj eddig foglalt volt. Pár hete özvegyült meg. A hapsi autóbalesetben halt meg. Összeütközött egy busszal, még a híradó is bemondta.
Fly_Zero üzenete:
Szóval megözvegyült…
GodIsMine üzenete:
Mondhatjuk így is… De Elemér nagy reményeket fűz a bulihoz. Évek óta szerelmes Etelkába. Csak az alkalomra várt.
Fly_Zero üzenete:
És szerinted van esélye?
GodIsMine üzenete:
Hát nem tudom. Etelka nem tartozik a megvehető nők közé, mint a mai lányok 90%-a. Ő tényleg szerelmes volt abba az alakba.
Fly_Zero üzenete:
Szerelem… Ritka az manapság, különösen mifelénk.


A buliba Elemér a tőle telhető legjobb állapotba pofozta magát, az eredmény mégis hagyott maga után kívánnivalót. Nem ment ez neki. Amint megkérdezte a házigazdást, hogy hol van Etelka, rögvest elindult utána, ki az emeleti erkélyre. Etelka már ott várta őt. Csodás, vörös felsőt és fekete miniszoknyát viselt, arcán smink volt, melyet ízlésesen tett fel. Szinte rögvest egymás karjaiba vetették magukat, majd félrevonultak a tömegtől. Elemér izgatott volt, mert a házigazdától megtudta, Etelka nagyon szeretne mondani neki valamit. A fiatal rendőr végig egyenes háttal lépdelt a nő mellett. Amikor már elég távol kerültek a hallgatózó fülektől, mindketten letelepedtek a fűbe.

– Mi ez a titkolózás, Etel? – kérdezte mosolyogva Elemér.

– El kell mondanom neked valamit – kezdte izgalommal a nő. Elemér gondolatai egyetlen szótól dübörögtek, amelyet hallani akart szerelme szájából. Amire várt már régóta, és amiért egyáltalán eljött ebbe a buliba.

– Láttam újra Gábort! – kiáltott fel hirtelen. A mellette ülő fiatal férfi szíve mintha megállt volna egy pillanatra. Egy darabig csak döbbenten pislogott, mely Etelkának is feltűnt. Aggódó pillantása végül szóra bírta Elemért.

– Mármint… Csongor Gábort? – kérdezte óvatosan. A nő hasonló óvatossággal bólintott.

– Mondd, szerinted megőrültem? Talán nem bírom feldolgozni a történteket? – kérdezte Etelka.

– Dehogyis – igyekezte nyugtatni Elemér. – Talán csak összekeverted valakivel, nem?

– Nem. Ahhoz túl hosszú ideig láttam.

– Konkrétan meddig?

– Öt teljes percig. Nem mertem odamenni hozzá. Egyszerűen… ledermedtem. Utána… elsétált, mintha érezte volna, hogy nem tudok odamenni hozzá.

– Ő nem közelített feléd?

– Nem. Meg is lepődtem… Mármint így, utólag. – Elemér érezte a rémülettel vegyes megkönnyebbülést a nő hangjában. Igyekezett megemészteni a hallottakat, közben pedig eszébe jutott egy kérdés.

– Ezért akartál mindenképp látni?

– Igen. Egyedül benned bízhatom meg, mert te ismertél minket a legjobban. Ezen kívül… kérni szeretnék valamit.

Elemér már tudta, mit fog tőle kérni álmai asszonya.
– Találjam meg Gábort?

– Igen – hangzott el a gyötrelmes megerősítés. Elemér nem tudott Etelka szemébe nézni. Inkább bámulta a csillagokat, de hiába. Csongor Gábort látta viszont bennük, kinek elvileg most már fent kéne lennie.

– Jól van, Etel. Ígérem, megteszek mindent, hogy előkerüljön – ígérte a rendőr, majd karjaiba fogta a könnyező nőt, de sajnos nem úgy, ahogy azt ő akarta.

– Biztos, hogy ne vizsgáltassam meg magam?

– Biztos. Bízd csak ránk. Profik vagyunk.

– Szerinted lehetséges, hogy Gábor túlélte azt a karambolt?

– Nem – mondta ki Elemér, és ennek legbelül örült is.

– Akkor hogy lehetséges az, hogy visszatért közénk?

– Mondtam, bízd ránk.

A feltámadás gondolata túl ijesztő volt ahhoz, hogy valóság legyen. De újabban már nem csak ez az egyetlen módja annak, ha találkozni szeretnénk a szeretteinkkel.

Másnap reggel a három kolléga el is kezdett dolgozni az ügyön. Kálmán elsietett a hullaházba, hogy ellenőrizze, a holttest ott van-e még. Elemérnek nagy kő esett le a szívéről, mikor a válasz pozitív volt. Gyanúját tovább erősítette. Az Etelka által megadott helyszínre pedig Tamás ment el pár nyomozó társaságában. Elemér végig az irodában maradt, hogy újra és újra átnézze a Gáborról szóló anyagokat, hátha talál valami érdekeset, de nem azt találta, amire számított.

– Teljesen biztos vagy benne, hogy egy klónt keresünk? – kérdezte Kálmán a rádión, melyet Elemér kihangosítva hallgatott a monitorja előtt ülve.

– Miért, máshogy hogy tért volna vissza a Csongor? Szellemként? – kérdezte szarkasztikusan. – A városban valahol valaki fenntart egy klónlabort, különben most nem mászkálna erre.

– És te mit találtál, Elemér? – kérdezte Tamás. – Kinek érné meg klónozni halott barátunkat?

– Hát, senkinek. Csongor nem volt se különleges mérnök, katona, vagy bárki, aki a képességeivel és a tudásával sokra vihetné. Egyszerű taxis volt.

– Létesített korábban bárki is klónlabort a környéken? – kérdezte Kálmán, belépve az iroda ajtaján. kezeit összedörzsölte, majd levette magáról a kabátot, miközben Elemér kereste a kért információt.

– Negatív. Már két éve bezártuk az utolsót, a klónokat pedig kiiktattuk.

– Ezt nem tudtad volna keresés nélkül megmondani? – gúnyolódott barátjával Kálmán.

– Akkor még nem voltam kávés – emlékeztette társát Elemér.

– Igaz. Ennek ellenére úgy beszélsz a két évvel ezelőtti ügyről, mintha te is ott lettél volna.

Elemér elengedte a füle mellett a megjegyzést. Inkább Tamáshoz szólt.
– Szemtanúk vannak?

– Vannak. Hárman is állítják, hogy látták Csongort. Berendeltük őket délutánra.

– Rendben. Nem volt semmi probléma?

– Szinte semmi, csak egy idősebb néni érdeklődött, hogy „Mit árthatott az a jóképű fiatalember, ha ennyire keresik?”. Vicces volt.

– És mit válaszoltál?

– A kedvencemet: sorozatgyilkos, aki hat embert mészárolt le.

– Egyszerűbb lenne azt mondani, hogy nincs joga tudni a hatóság intézkedéseiről – jegyezte meg Kálmán, miközben kávét főzött. Elég távol állt a mikrofontól ahhoz, hogy társa ne hallja meg. – Hihetőbb lenne. Magyarországon sorozatgyilkosok… Jó, ha hatévente felbukkan egy valódi gyilkos, aki nem pénzért öl meg sok embert.

– Nem mondod – morogta Elemér az orra alatt.

Etelka az elkövetkezendő pár napban többször is visszatért oda, ahol elhunyt kedvesét látta. Megkönnyebbüléssel vegyes szomorúság költözött a szívébe, hogy nem őrült meg, ugyanakkor hiányzott neki Gábor. Eldöntötte, hogy még egyszer, utoljára elsétál abba a parkba. Leült az egyik padra, elővette e-könyv olvasóját – melyet egyszerre lehetett használni zenehallgatásra és filmnézésre is –, majd megpróbálta elütni az időt. Egy novellát olvasott éppen. Minden sor végén felnézett a készülékből, és lopva a fákra pillantott. Nem látta meg Gábort, csak néha pár kóbor kutyát. Egy teljes óráig ült ott magányosan, míg egyszer csak felbukkant egy ismerős alak az egyik vastag törzsű fa mögött. Gábor volt az. Kedves mosolyával elérte, hogy szerelme felálljon, és odamenjen hozzá. Etelka némán hagyta, hogy kedvese átkarolja őt.

– Hiányoztál – súgta Gábor a nő fülébe, aki válaszul viszonozta az ölelést.

– Tényleg te vagy az? – kérdezte óvatosan Etelka. Gábor mélyen a nő szemébe nézett, és ezzel a kérdést ezzel meg is válaszolta. Elcsattant egy szenvedélyes csók közöttük. Pár percig csak némán ültek a padon, és egymást ölelgették, csókolgatták.

– Hol voltál eddig?

– Nem mehettem a közeledbe.

– Miért nem?

– Mert nem akartam, hogy szomorkodj miattam.

– Épp azzal tettél boldoggá, hogy most végre láthatlak.

– Már nem láthatsz sokáig.

– Miért? – kérdezte zavartan Etelka. – El akarsz menni?

– Nem élek már sokáig.

– Hogy?

Gábor belenézett a rémült íriszekbe, aztán szomorkásan bólintott.
– Akkor, az országúton valóban meghaltam. A testem a hullagyűjtőben nyugszik, hasonlóan a többi halottéhoz.

– De… akkor miért vagy itt?

– Mert klón vagyok – Gábor a következő pillanatban megbánta, hogy ezt elmondta. Etelka szeméből vízesésszerűen folytak a könnyek. Mindketten tudták, mit jelent az, ha valaki „klón” Magyarországon. Az alkotmány tiltotta a klónozást, mely nyugaton és a jobb módú országokban elterjedt. Ezzel próbálták megőrizni a jobb géneket, így sorra tudták klónozni a legjobb alkalmazottakat és főnököket. Magyarországon ez ellehetetlenítette volna a munkakeresést, így még a terjedése előtt meggátolták a hullámot. De illegális zuglaboratóriumok működtek az ország területén, ezért a rendőrség külön egységeket állított rá, hogy bezárják a laboratóriumokat, letartóztassák a megrendelőket és a gyártókat, valamint kiiktassák a klónokat.

A következő napon Etelka és Elemér együtt ebédeltek a nő lakásán. Minden békésen zajlott egy ideig, de Etelka végül mindent elmondott Elemérnek. Nem tudta magában tovább tartani a tegnap történteket.

– Sejtettem – morogta a férfi, miközben egy kockacukrot tett a kávéjába.

– Én még sejteni is gyáva voltam – mondta Etelka, aki igyekezte visszafogni a könnyeit.

– Tudom.

– Akkor most… megölöd? – A kérdést Etelka iszonyatos rémülettel tette fel. Már tudta a választ, mégis egy picit, mélyen reménykedett benne, hogy barátjának nem ezek a szándékai. Hogy a kötelessége elé helyezi Etelka boldogságát.

– Igen. Klónvadász vagyok, te is tudod. Ez az egységem kötelessége.

Etelka szomorúan bólogatott, miközben szeméből ismét előtörtek a könnyek. Elemér adott neki pár zsebkendőt. Nézte a szomorú nőt, akiért az életét is odaadná. Azt gondolta, bárcsak lenne más megoldás. Bárcsak életben hagyhatná Gábort.

De amint kiért a házból, már másképp kezdte gondolni. Végre megölheti azt, aki elvitte az orra elől Etelkát. Úgy gondolt Gáborra, mint egy férfira, aki csak megelőzte. A versenyt még nem vesztette fel. Ha eddig kibírta, ezután is ki fogja, Etelkát pedig majd megvigasztalja valahogy.

Elemér a nap további részét a jelentések átnézésével töltötte, amit Kálmánnal együtt csináltak. Kedve azonnal javult, amint látta, hogy a labort megtalálták és elkülönítették. A nyomozók jelentése szerint csak egyetlen klónt készítettek. Jelenleg a hely bérlőjét próbálják előkeríteni, aki a jelek szerint elhagyta a várost. Kálmán erre szenvedélyesen elkáromkodta magát, Elemért viszont elgondolkodtatta, hogy vajon miért akarták épp Gábort klónozni? Egyáltalán Gábor tud róla, hogy klón? Ismeri-e az előállítóját? És mik a további szándékai? Etelka mellé kirendeltek három rendőrt, akik a nap huszonnégy órájában figyelik a nőt, és amint Gábor feltűnne, jeleznének az irodának. Ha a klónnak van annyi sütnivalója, mint az eredetinek, semmiképpen sem menne Etelka közelébe nyilvános területen.

A klónvadász belépett a lépcsőházba. A lift felé tartott, mikor valaki elállta az útját. A Gábor-klón volt az. Elemér jobb keze azonnal rászorult volna a pisztolya markolatára… ha nem adta volna le a recepción a szolgálat végezte után. Nyelt egyet, miközben érezte, hogy az arcán legördül egy izzadságcsepp. Zavartan kotorászott a zsebeiben, hátha talál valami fegyverként használhatót, de nem talált semmit. Hátrált két lépést. Halott riválisának viszontlátásra jobban megviselte, mint ahogy azt elképzelte. Korábban még nem ölt meg klónt, pláne nem olyan klónját, akit ismert és gyűlölt.

– Üdv, Elemér.

– Szevasz – hadarta a rendőr. Gábor két kezét felemelte, kimutatva ezzel a megadás jelét.

– Nem azért jöttem, hogy bántsalak. Beszélni akarok veled.

– Igen? És miről?

– Két dologról. Felmehetnénk a lakásodra? Ott mindent elmondok.

– És mi rá a garancia, hogy te nem fogsz végezni velem egy óvatlan pillanatomban?

– Csak a szavamat adhatom. És ezt. – Gábor benyúlt a zsebébe, majd előhúzott egy pisztolyt. Elemér rémülten hátrált, de a klón odadobta neki a fegyvert, melyet a klónvadász kissé ügyetlenül, de elkapott. Önbizalma azonnal visszatért, amint ellenőrizte a fegyver állapotát: töltve volt. Értetlenül nézett Gábor klónjára, de azért bólintott, és a lifthez sétált.

A két férfi a nappaliban ült és sört iszogatott.
– Miért jöttél ide, klón? – kérdezte Elemér, erősen megnyomva a klón szót.

– Már arra sem méltatsz, hogy a nevemen szólíts?

– Csongor Gábor meghalt abban a balesetben. Te nem ő vagy. Csak egy klón.

– Mindig is undorodtál tőlem, Kovács. Most is, csak most már az igazolványod miatt nyíltan kifejezheted.

– Tudod te nagyon jól, hogy miért.

– Igen, tudom. És róla akarok beszélni veled. – Egy kis szünet után Gábor folytatta. – El kell ismernem, Kovács, te jobban szereted Etelkát, mint én. Minden gesztusodból ez sütött. És szeretném, hogy mellette maradj. Próbáld vigasztalni őt, ameddig tudod. Utána magától beléd szeret majd, hidd el. Én sem akarom, hogy tovább szenvedjen. Ezért sem akartam először találkozni vele, de végül csak nem bírtam ki.

– Csak ezért jöttél? – kérdezte Elemér, akinek arcáról még mindig az undort lehetett leolvasni. De legbelül örült, hogy vetélytársa magától félreáll az útból.

– Nem. A másik, amiért itt vagyok, az ez. – A zsebéből előhúzott egy apró adattárolót, és az asztalra tette. – Ezen a klónozóm kutatási adatai vannak rajta. Nem figyelt oda, mikor elloptam őket. Annyit elmondok neked, hogy semmilyen hozzám fűződő oka nem volt a klónozásomra. Szenvedélyből teremtett újra. Megszerezte valahogy a DNS-emet, és abból klónozott. Előttem már volt egy másik klónja, aki még szabadon járkál az országban, de az egy félresikerült másolat volt. Én emlékszem a halálom pillanatára, de a másik klón nem is tudja, hogy meghalt. Az érzelmei sem változtak. Az adathordozón megtalálod a másik klón személyazonosságát is, valamint a bizonyítékokat, mellyel alátámasztom az állításomat. Illetve, itt van ez is. – Gábor a zsebéből kihalászott egy borítékot, és átnyújtotta Elemérnek.

– Egy boríték? – kérdezte az meglepetten. – Kézzel írott levéllel? Gyerekkorom óta nem láttam már ilyet.

– Ezt akartam volna átadni neked, mielőtt meghaltam. A lakásomon várt rám, csak… tudod, nem értem el odáig. Abban a faluban találtam, ahol a másik klón eredetije öngyilkos lett.

– Szóval te tudtál az egészről? Tudtad, hogy létezik egy klónozó, és…

– Nem, dehogyis! Az ilyesmi sosem érdekelt – védekezett Gábor. – De abban a faluban történt, ahol születtem. És ahol megismertem őt.

– Ismerted?

– Igen. Mondjuk. De nem hittem volna, hogy valaha is öngyilkos lesz. Az adathordozón mindent megtalálsz.

– Jó. Amint veled végeztem… – Itt egy picit elidőzött. Furcsa volt kimondani ezt a szót. – Amint veled végeztem, azonnal átnézem.

– Jól van. Akkor… ideje indulnom. Vár rám a túlvilág.

– Egyáltalán nem zavar, ha most meghalsz?

– Én már meghaltam egyszer – mosolygott a klón. – Ráadásul, ha itt maradnék, félek, hogy örökre elveszítenéd Etelkát. Én pedig már azt akarom, hogy veled éljen együtt. Szörnyű dolog egy klónnal élni.

– Ahogy gondolod. Akkor… most azonnal?

– Legyél szíves.

– Hát jó. Akkor állj fel, és fordulj meg!

Mindketten felálltak, a klón pedig hátat fordított Elemérnek. A klónvadász rászegezte a másolatra a pisztolyt, célzott, majd meghúzta a ravaszt.

A holttestet elvonszolta, hogy a látványa ne zavarja őt, miközben a levelet olvassa. Meglepődött, mikor észrevette, hogy ezt személyesen neki címezték.

Kedves Elemér!

Sokat gondolkoztam az elmúlt napokban, mióta meglátogattam Gábor szüleit. Rendes emberek, okos emberek. De valahogy… volt valami, ami hiányzott. Tudom, most bolondnak gondolhatsz, hogy egyszerűen semminek sem tudok örülni, de ez van. Én már csak ilyen bolond vagyok. Szóval, végül eszembe jutott, mi hiányzik az életemből. Te vagy az. Az úton idefelé csak rád tudtam gondolni, és egyszerűen… hiányzik a társaságod. Gábor nem törődik velem annyit, mint te törődtél. Nem mondhatok el neki akármit. Te minden titkomról tudsz, és észrevettem, hogy amit érzek Gábor iránt, az pusztán testi vonzalom és érzelmi fellángolás. Hülye nő vagyok, Elemér. Nem mindig veszem észre, mi az, ami igazán fontos az életben, vagy ami igazán számít nekem. Nem becsülöm meg azt, ami van, csak ha már elvesztettem, vagy ha nincs a közelemben. Jobban hiányzol, mint azt el tudnád képzelni. Csak annyit szerettem volna írni, hogy szeretlek. Jobban szeretlek, mint azt el tudnád képzelni! Nem, még annál is jobban! És én erre csak most jöttem rá. Most, hogy Gábor már megkérte a kezem, és én igent mondtam neki. Én nem akarom megtörni a házasság szentségét, kényszerűségből pedig nem akarok férjhez menni. Ha vele lennék, akkor csak rád tudnék gondolni. Megcsalni sem akarom, szóval… szeretnék elmondani neked valamit. Elmentem egy illegális klónozóhoz, akinek a nevét nem mondhatom el. Klónoztattam magam, és hazaküldtem a klónt a kulcsaimmal és az irataimmal. Sajnos a klón nem lett tökéletes, mert ő még mindig Gáborba szerelmes. Remélem, majd elmúlik idővel. Szeretném, ha vigyáznál rá. Én már nem tudom tovább elviselni az életet, feltehetően most írtam neked utoljára. Isten legyen veled! Lehet, hogy Gábor adja át neked a levelet. Nekem nincs hozzá erőm.

Szeretettel:
Kristályfalvi Etelka

Egyszer, réges-régen, egy távoli országban született egy csodálatos teremtés. Egy tündérszépségű kislány volt az, el is nevezték hát Tünderillának. Tünderilla az évek során felcseperedett, és tüneményes kislányból csodaszép ifjú hölggyé lett. Szépségének hamar híre ment, mire kérők egész sora jelentkezett nála a legváltozatosabb nemzetekből és korosztályokból: hercegek, harcosok és mindenféle nemes urak, valamint egy egyszerű juhászlegény. Tünderilla szülei azt szerették volna, ha a leggazdagabb kérőt választja, de a lány tudta, hogy az igaz szerelmet nem aranyba és ezüstbe öntik.          

Hosszas gondolkozás után a csodaszép leányzó meghozta döntését: a kérőknek elé kell hozzák a világ legendás, varázserejű tárgyait. De nem akármilyeneket, hanem a négy legritkább holmit. Ezek voltak a gazdaggá tévő pergamen, a legyőzhetetlenség kardja, az örök egészség köpenye és a mindent látó üveggömb.

A kérők a lehető legváltozatosabban, kasztjuktól elvárható igyekezettel kezelték a feladatot. A hercegek szolgálóikat és zsoldosaikat küldték a tárgyak felkutatására maguk helyett, míg ők maguk vígan mulatoztak sátraikban. Tünderilla helytelenítően a fejét rázta, mert ő nem olyan férjre vágyott, aki helyett mások oldják meg a problémákat. A harcosok gyakran a biztos halálba meneteltek, állig felfegyverkezve, de a haláltól egyetlen fegyverük sem védhette meg őket. Tünderilla nagyra értékelte a harcosok bátorságát, de neki nem olyan férj kellett, aki inkább meghal, semmint csorbát szenvedjen a becsülete.

A juhász tért vissza leghamarabb, üres kézzel. Kalapját szorongatva menetelt végig a gúnyolódó nemesek sátrai előtt, és kért bebocsátást Tünderilla házába. Térdre borult a tünemény előtt, és szomorúan belekezdett mondandójába.

– Bejártam én már földet, s eget, de halld szavam, szép kisasszony, nem találtam meg egyik csodás kincset sem. Sikertelenségem oka nem a saját balszerencsém, csupán gyenge szívem az okozója, ki érted sírt mindvégig. Ha a szememből hulló könnyeimmel itathatnám az egereket, már bizonyára nem lenne egér e földön! Szeretlek, drága Tünderilla!

A juhász felállt, Tünderilla pedig mosolyogva, vidáman válaszolt neki.

– Ó te juhász! Hisz magaddal hoztál minden kincset, nem látod? Lelked legyőzhetetlen, akár a legendás kard. Nem esett bajod az utazás során, mert egészséged olyan, akár a lepel. Szíveddel olyan tisztán láttál, akár a bűvös gömb. Az én lelkemet pedig most olyan gazdaggá tetted, mint a pergamen. Mert hallgass ide, te legény! Te visszatértél hozzám, annak ellenére, hogy nem találtad meg a kincseket, mert nekem pont egy olyan férj kell, ki elmegy, ha kell, de ha kudarcot vall, nem fél visszajönni sem! Mert minden asszony olyan férjről álmodik, aki sosem hagyja el őt, és szíved visszahúzott énhozzám, ahogy kell! Téged választalak, ifjú juhász!

Levelek százait szállították szét a galambok a többi kérőhöz, hogy Tünderilla már választott magának párt. Voltak, akik visszatértek, mások sértetten távoztak akkora sietséggel, mintha ott sem lettek volna soha. Tünderilla kérőivel és családjával, valamint szíve választottjával ünnepelte meg a dicsőséges éjszakát. Nem számít, milyen éles a kardod, vagy hogy mekkora a bátorságod, ha egyszerűen elfeleded azt, akiért mindkettő létezik.        

FX, írták rá arra a kis, négyzet alakú dobozra, melyet tegnap szereztem be egy barátomtól. Kinyitottam, kivettem belőle a kis tasakot, melyet enyhén ragyogó kék por töltött ki. Varázslatos látvány, gondoltam magamban. A haverom azt mondta, ez visszahozza az ihletem. Arra pedig szükségem volt.

Követtem a dobozon lévő utasítást, melyet kézzel írtak rá. A port egy pohár hideg vízbe öntöttem, felkavartam, majd vártam egy kicsit. Biztos akarom én ezt? Biztos akarok én egy droghoz folyamodni ihletért? De hisz már mindenki elhagyott; nem segít senki.

Gondolok egy merészet, majd belekóstolok a kék színű italba. Ízre teljesen olyan, mintha sima vizet innék. Pár pillanattal később már érzem a hatását. Valami nagyon finom süteményt ettem volna, és ettől a kedvem is jobbra fordul. Iszok még belőle. Egyre jobb lesz, egyre kellemesebb, varázslatosabb, egyre szebb lesz tőle a világ. Poharam pillanatokon belül kiürül majd.

Mosolygó arcot pillantok meg. Egy gyönyörű, csodaszép, női mosoly ragyog rám. Én a fűben fekszem, miközben ő gyengéden megsimogatja az arcom. Szemeim lehunynám, de nem tudom. Képtelen vagyok rá. Rájövök, hogy ledermedtem. Megrémülök. Ajkaimat szóra nyitom, de a hang elmarad. Megnémultam. A tünemény érintésével a rabszolgájává tett, barna szeme pedig lelkemet béklyóba kötötte. És mégis, hallom a madarak csicsergését, a szél fúvását, a levelek suhogását a fülem mellett. A nőre tudok csak gondolni, kinek szavai csengnek a fülemben. Ó, ez az! Jön az ihletem! A szavak megmelengetik szívemet, és józanítóan hatnak rám. Ennek ellenére érzem, hogy álmodok. Álmodok az álomban, mert ilyet látni még álmokban sem láthat az ember. Ilyen szépet, ilyen fenségeset, ilyen csodálatosat.

Nem érdekel az idő, a tér. Még ha a Himalája tetején is kellene vele éjszakáznom, megtenném. Lassan a lány szépséges szavaiba begyűrűzik egy másik hang is. Először nem ismerem fel, de aztán rájövök: az én hangom. Követelem magamtól, hogy ébredjek fel az álomból, különben a nő elpusztít. Nem hallgatok rá, mert az érintései, a szavai és a csókjai teljesen elvarázsolnak.

Egyszer csak vért látok az egyik ujjamon. A nőé lehet? Nem, az enyém. Egy frissen felnyílt sebből folyik. Egyik cseppje a fűre pottyan. Fű? Dehogyis fű! Homok, méghozzá rengeteg. De hogy kerültem én a mezőről a sivatagba? Megkérdezem a lányt, aki már nincs mögöttem. Távol került tőlem. Felállok, hogy utána rohanjak, de ő nevetve menekül előlem. Nem szép a nevetése, mint eddig, hanem gúnyos és gonosz. A távolban látok még valakit: egy embert, akihez a tünemény fut. Ahogy közeledek, jobban kirajzolódik előttem az alakja. Nem ember ő, hanem egy démon. És a tüneményt ölelgeti. Az én tüneményemet.

– Sosem voltam a tiéd, szegény költő! – kiáltja nekem. – Én végig a Bűnnek voltam a tulajdona!
– De miért tetted? – kérdezem kétségbeesetten. – Én szeretlek!
– Neked csak arra kellettem, hogy visszanyerd az ihleted. Ha tényleg szeretnél, elfogadnád, hogy én csak egy múzsa vagyok számodra, semmi több! Az én férjem a Bűn.
– És miért a Bűnt választottad?
– Már eddig is ő volt a hercegem. Te akartál közénk állni! Szánlak téged, még saját magadnak is hazudsz!
– Én boldogabbá tehetlek, mint a Bűn! – kiáltottam sírva.
– Talán. Elhiszem. De nekem a Bűn kell!Éreztem, hogy valami megragadja a lábam. Már ugrottam volna el, de késő volt. És ekkor felébredtem.Újra a szobában találtam magam, a földön fekve. Kezem még remegett; nagyon nehéz volt felállni. Mikor megláttam a poharat és a dobozt, feldöntöttem mindkettőt. A pohár legurult az asztalról, majd a csempén tört szét. A dobozból kiesett egy apró kapszula is, amit nem vettem észre. Elolvastam az utasítást még egyszer. „Csak a tablettával együtt szabad bevenni!” Miért? Miért ne lehetne anélkül? Erősen gondolkodtam, hogy kidobjam az egészet a szemétbe, vagy próbáljam meg még egyszer, de ezúttal a tablettával. Mivel egy barom vagyok, újra kipróbáltam. Ismét a nőt látom magam előtt, de ezúttal már meg tudok szólalni előtte, és nem bénít le.
– Nem szeretsz már? – kérdezi reménykedve. Látja, hogy már nincs fölöttem hatalma.
– Nem tudom biztosan – felelem. – Talán egy kicsit, de már nem vagyok beléd szerelmes.
– Akkor legyünk barátok! – kiált fel ujjongva. Már sietne felém, de intek neki, hogy álljon meg.
– Tudod, nagyon nehezen tolerálom, ha hazudnak nekem. Barátok lehetünk, de azért…
– Azért mi?
– Rajtad fogom tartani a szemem. Egyszer már hazudtál, és a seb, melyet okoztál, mély.
– Be fog gyógyulni valaha is?
Az ujjamra néztem, melyen a seb kezdett halványulni. Mosolyogva bólintottam.
– Igen, egyszer talán. Biztosan.

A férfi és a nő egymás karjai közt feküdtek az ágyban. Ruháik a padlóra dobva, telefonkészülékeik pedig kikapcsolva pihentek az íróasztalon. A fiú gyengéden játszott a lány szőke tincseivel, míg szerelme a hátát simogatta. Mindketten mosolyogva néztek a másik szemébe.

– Ugye nem hagysz többet magamra, Adrien? – kérdezte a lány csodás hangján.

– Persze hogy nem, Eva – felelte a fiú, majd közelebb húzta magához, és megcsókolta. Ajkaik összesimultak, nyelveik pedig táncot lejtettek egymás szájában. A következő háromnegyedóra alatt szerelmük a legfölső szintekig juttatta, majd elégítette ki forrongó vágyaikat. Az idilli pillanatot maga Eva szakította félbe.

– Véget ért a megrendelt program futtatási ideje.

Adrien bosszankodva nyitotta ki szemeit, hogy aztán megpillantsa egy öregember arcát.

– Letelt a két óra, Mr. Colt – mondta a fiatal férfinak, aki zavartan bólintott. Még nem ébredt fel teljesen a virtuális valóságból, de azért sikerült kikászálódnia a koporsóra emlékeztető keszonból. Szerencsére az öreg elment, így nem láthatta, hogyan esik el majdnem Adrien. Ez végre teljesen felébresztette. A kopasz öregúr belépett a szobába, magával hozva egy kis számítógépet. Adrien a zsebébe nyúlt, előhúzta a bankkártyáját, melyet a koros férfi beillesztett a kézi számítógépébe. Pár másodperc múlva már vissza is adta.

– Holnapra félre tud tetetni nekem egy keszont, Dr. Skyhorn?

– Ameddig van pénze, mindig félre tudok – felelte mosolyogva a doktor. – Mikorra kellene?

– Mint ma. Este hét órától kilencig.

– Tökéletes! És mondja, ugyanezt a programot szeretné folytatni?

– Igen – mosolyodott el Adrien is. Skyhorn a számítógépébe beírta a férfi nevét, a kért időpontot és a várható összeget.

– Jó, kész is vagyunk. Holnap ugyanekkor, ugyanitt!

– Viszlát, doki – búcsúzott el doktorától egy kézfogással a fiatalabb férfi, majd a kabátját leszedte a fogasról, hogy magára ölthesse. Pár pillanat, és már a zsúfolt folyosókat rótta. De perceken belül már kint sétált az utcán.

 Adrien a hatalmas felhőkarcolók között járt-kelt. Elhaladt hajléktalanok, prostituáltak, punkok és utcai árusok között. A város ezen kerületében nem volt biztonságos fegyver nélkül sétálgatni, ezért az ő zsebében is ott lapult egy legális mini-pisztoly. Amint úgy érezte, hogy az emberek közelebb akarnak húzódni hozzá, a keze ráterelődött a fegyver markolatára, hogy bármikor előránthassa. Erre szerencsére nem került sor. Se a szegecses ruhák, se az acélbetétes bakancsok, de még a tűélesre zselézett haj sem növelte az ember túlélésének esélyeit, ha egy golyó átüt a göncén. Mióta legális lett a fegyverviselés a város veszélyes kerületeiben, a fegyvereikkel villogó vandálokból elpárolgott a bátorság csalfa szikrája.

  Adrien betért egy temetőbe, hogy megkeressen egy sírt. Megtalálta azt, melyen ez állt: EVA NORRINGTON, 1999. január 6. - 2025. július 7. A férfi megsimogatta a sírkövet, mintha elhunyt szerelme feje búbját érintené meg.

– Tudom, hogy ha itt lennél – kezdte mondani a sírnak –, elleneznéd a tetteimet. Ahogy próbállak pótolni, ahogy hajszolom a tettest… ahogy élek. Ismerem a nézeteidet, Eva. Te megbocsátottál már a gyilkosodnak. De tőlem ezt ne várd el.

Adrien sóhajtott. Ajkait megnyalta, majd csak utána szólalt meg.

– Lehet, hogy most beszéltünk utoljára. Kiderítettem, hol van most a gyilkos. És addig nem nyugszom, amíg meg nem ölöm.  – Adrien gyengéden megcsókolta a sírkövet, búcsúzóul.

 A város másik felében szállt le a buszról, belépett a lépcsőházba, ahol Collins élt, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant fel a hatodik emeletre. Az ajtók névtábláin jártatta a szemét, hogy megtalálja a tettes nevét. Miután meglelte, becsengetett, és némán várakozott. Az ajtó lassan kinyílt, és a küszöbön meg is jelent Paul Collins, teljes életnagyságban. Az ember ránézésre nem állapítaná meg róla, hogy gyilkos lenne. Sőt a tekintete olyan volt, akár egy áldozaté, aki farkasszemet néz a vadászával.

  Adrien gondosan előkészített tervei mintha egyszerűen csak törlődtek volna az agyából. Azt tervezte, hogy szembesíti Collinst az elkövetett bűnével. Elő akarta rántani a pisztolyát, majd meghúzni a ravaszt, így viszonylag fájdalommentesen a pokolra küldte volna a szemüveges férfit. Ehelyett egy erőteljeset rúgott Collins hasába, majd maga mögött bezárta a bejárati ajtót. Vicsorogva rohant neki jajveszékelő áldozatának, akár egy oroszlán. A földre lökte az asztalba kapaszkodó Collinst, és többször is belérúgott, vagy megtaposta. Még csak be sem mutatkozott a gyilkosság elkövetőjének, hanem már azonnal rárontott, és igyekezte bakancsával kifejezni gyűlöletét. Hosszú percek teltek így el, mire Collinst hagyta lábra állni, aki összegörnyedve támaszkodott a háza falának. Biztos volt benne, hogy a bordái szilánkosra törtek. Két karján és az arcán is zúzódások voltak láthatóak, szemüvege pedig törötten hevert a szoba egyik sarkában. Adrien csak akkor kapta elő a pisztolyát, mikor Collins nagy nehezen megszólalt.

– Mr. Colt… Esküszöm magának, hogy… – Itt elnémította őt a belenyilalló fájdalom.

– Mire esküszik? Hogy nem volt szándékos? Hogy véletlenül megölte a menyasszonyom?! ERRE ESKÜSZIK?! – üvöltötte Adrian, majd a pisztollyal ütötte meg a levegőért kapkodó Collinst, aki ismét a földre került. Adrian gondoskodni akart róla, hogy ne is tudjon felkelni többé. Hidegvérrel meghúzta a ravaszt, de a lövedék nem Collinst találta el, hanem a falat. Mintha magán lepődött volna meg, a fiatal férfi tekintete a saját pisztolyára terelődött. Collins kegyelemért könyörgött.

– Kérem, Mr. Colt… Ne öljön meg. – Erre Adrian szánakozó pillantást vetett a síró áldozatára, utána ismét ráfogta a pisztolyt.

– Legközelebb nem vétem el. – Ujjai megfeszültek a ravaszon. Már csak pillanatok választották el attól, hogy meg is húzza. – Ha hisz Istenben, akkor imádkozzon! Ha meg nem hisz, most majd meglátja, vajon létezik-e.

  A bejárati ajtó kinyílt. Adrien azonnal odakapta a pillantását. Az ajtóban egy mosolygó nő állt. A nő mosolya azonban egyre haloványabb lett, ahogy észrevette, mi folyik a szobában. Hogy mi fog bekövetkezni másodperceken belül.

– Sarah, menj! – kiáltott egyet erőlködve Collins. – Fuss! – És Sarah futásnak eredt, de nem volt elég gyors. Adrien gyorsan rácélzott a pisztollyal, és végül meghúzta a ravaszt. A golyó a lány hátába csapódott, aki eltűnt az ajtó mellett. Hallani lehetett, ahogy legurul a lépcsőn. Adrien némán bámult az ajtóra, és hallgatta Collins hiábavaló sírását. Lassan nézett rá menyasszonya gyilkosára, aki az imént vesztette el a sajátját. Vajon tényleg elvesztette? Nem. Elvették tőle. Adrian vette el. Amint ez tudatosult benne, leült az egyik székre. Nem nézett többé a szétvert Collinsra, még a pisztolyát is kiengedte a kezéből. Hallotta még a jajveszékelő nők hangját a lépcsőházból, akik éppen gyalog jöttek fel az emeletre. Hallotta azt is, ahogy hívják a rendőrséget, és beszámolnak a látottakról. Perceken belül Adrien már hallotta is a szirénákat. Kevesebb mint két perc múlva már az ő kezeit bilincselték össze, és rángatták ki a házból. De mindez már nem jelentett semmit. Soha többé semmi sem jelentett semmit. Csak a nagy semmi maradt meg Adrian Coltnak.   

– Tehát még mindig meg akarja gyilkolni Paul Collinst?

– Igen, de mire a program végére érünk, Collins helyett a feleségét öli meg. Mostanra már harmadszor.

- És mi a helyzet a többi elítélttel?

– Vegyesek az eredmények. Grim és Jerkins a bekövetkezett gyilkosságokat többperces késéssel hajtották végre, ami jó jel. Már vívódnak. Még pár teszt, és talán már el sem követik őket. Flint és Blunt, na meg Colt – bökött most a keszonra, amelyben a férfi feküdt – a mai napig elkövetik ugyanazokat a gyilkosságokat, nagyon minimális eltérésekkel.

– Mondjuk – kezdte az ősz férfi –, Collinst már nem kell elpusztítani. A napokban értesültünk róla, hogy öngyilkosságot követett el. Végül mégis csak elvitte a bűntudat. Kár érte, remek szakember volt. Nem volt rossz ember.

– Akkor mi legyen Colttal, igazgató úr?

– Egyelőre semmi. De ha nem mutat jelentős haladást az elkövetkezendő két hónapban, át kell majd adnunk a kivégzési szakosztálynak. Ön is tudja, hogy jelentős összegeket ölünk a projectre, és hogy mi a célunk vele. De ha nem tudunk meggyógyítani egy embert, akkor nekünk nem éri meg. – Halkabbra vette a hangját, majd folytatta. – Így is ránk szállt már a média. Azt írják, hogy: „a szomnikus medikorológia sarlatán tudomány”, és hogy: „elvesszük a pszichológusok fizetését”. Tehát nem engedhetjük meg a hibát. – Skyhorn búsan bólintott. Figyelte, ahogy az igazgató az ajtóhoz sétált, majd utoljára az orvosra néz.

– Ne sajnáltassa magát, Dr. Skyhorn. Illene tudnia, hogy a gyógyuláshoz a beteg akaratereje is kell. Nem ön a hibás, ha kivégzik őket. – Az ajtó bezárult mögötte, a kopasz doktor pedig ismét egyedül maradt kedvenc betegével. Magában szurkolt, Colt bűntudata kezdjen el dolgozni.

Egy hónappal később Adrian Colt megbilincselve, bekötözött szemmel, hátat fordítva állt a fallal szemben. Egy katona töltötte meg puskáját, aki az ítéletet fogja végrehajtani. Az igazgató és Dr. Skyhorn feketébe öltözve figyelték a szoborként álló férfit, aki hónapok óta először – és utoljára – természetes oxigént szívhatott be. Nem adta semmi jelét megbánásnak, nem is félt, nem is remegett. Még ha tudatában volt is annak, ami most történni fog, nem mutatta ki. Se bánat, se öröm, semmi.

– Az újra és újra átélt sokk hatással volt az érzelmeire? – kérdezte halkan az igazgató a doktortól, miközben egy pap felolvasott a Bibliából Adriannek.

– Nagy valószínűséggel igen – válaszolta Skyhorn. – A beteg olyan állapotba kerül, mint mikor elkövette a gyilkosságot. Colt esetében ez egy érzelmi összeroppanás. Alapvetően jó embereknél jelentkezik, akik elkövettek egy gaztettet. Collins halála nem rázta volna meg. De a felesége teljesen ártatlan volt. És mivel…

– Ne folytassa – vágott közbe az igazgató. A pap befejezte az imát Adrian lelkéért, majd kisétált a kivégzőszobából. A hóhér célzott a puskájával. A visszaszámlálás megkezdődött. Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy… és meghúzta a ravaszt. Látványos fejlövés volt. A férfi a lövés után azonnal összeesett. A doktor megborzongott, az igazgatóból pedig csak egy fintort váltott ki a halál látványa. Az elkövetkezendő fél óra Adrian adatainak módosításaival kezdődött. Mindenhová be kellett illeszteniük az „elhunyt” szót. A többi páciens sikeresen meggyógyult, és távozhatott az Álomvölgy Intézetből. Az eddig csak kísérlet formájában létező szomnikus medikorológiát és a további kezeléseket engedélyezték. A virtuális élettérrel történő gyógyítás új fejezetet nyitott az orvoslás történelmében.

Mivel ketten is írták, hogy érdekelte őket egy folytatás, ezért elkezdtem folytatásokat írni az Álmodó androidok című novellámhoz. A sorozat első fejezete itt letölthető:

Letöltés

Még három fejezetet tervezek írni hozzá. 

Luke Skywalker gépe kilépett a hipertérből. Lelassította X-Wingjét, és a panelen kiadott adatokra figyelt.

  Hát ez lenne a Dassir, gondolta magában. A zöld bolygó szerepelt Luke egyik látomásában, pár nappal ezelőtt. Már majdnem egy éve annak, hogy felrobbantotta a Halálcsillagot, és vesztette el mesterét, Obi-Wan Kenobit. Ekkor erős gyűlöletet kezdett táplálni az öreg Jedi gyilkosa iránt. Új mestert kellett találnia, aki felkészítheti Darth Vader ellen. Ahogy mindig, most is pezsgett a tettrekészségtől.

  Luke utat tört magának a bolygó légkörébe. Zöld erdők fölött suhant el, gépének zaja madarakat és emlősöket vert fel. Lassan és óvatosan szállt le gépével egy város mellett. Jourkrahn volt a neve, és a Dassir egyetlen városaként megtörte az erdő zöld-barna színeit elefántcsontszínű falaival.

  Az X-Winget az erdő lombjai közé rejtette. Távol szállt le, majd mászott ki a gépéből. Barna ezüstlábasát viselte, derekán övvel. Az övnek volt egy pisztolytokja, benne a sugárfegyverrel. Dereka bal oldalán pedig az apja fénykardja lógott. Megsimogatta a markolatot, mintha meg akarná nyugtatni. Kicsit bánta hogy Artoo vagy Threepio nem lehetett vele, de érezte, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnia. A látomás idehozta őt, meg kellett lelnie az okát. Han és Chewie felajánlották a segítségüket, de Luke még ezt is visszautasította.

  Az ifjú Jedi-növendék megközelítette a várost, de ekkor egy nagyon furcsa érzés fogta el. A kapu szétnyílt, és felfegyverzett, terepmintás egyenruhát viselő katonák tartottak Luke felé. A fiatal fiú a pisztolyához kapott, ám ekkor eszébe jutottak mentora szavai, amiket akkor hallott, amikor Mos Eisley felé tartottak a Tatooine kanyonjai között.

   A Birodalom számos hazugságot elterjesztett a Jedikről. Sosem voltunk agresszív szörnyetegek, akik az erejüket fitogtatják. A Jedi csak akkor nyúl a fegyveréért, ha nincs más mód. És csakis úgy öl, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozza a támadóinak.

  Luke megfigyelve, hogy a katonák egyáltalán nem szegezik rá a fegyverüket. Talán csak igazoltatni akarták. A Jedi elengedte a pisztoly markolatát, és kihúzta magát, amennyire csak tőle telt. A fegyveresek tőle nem messze álltak meg, majd két oszlopba rendeződtek. Mintha vártak volna valakire.

  Luke meg is látta, kire várnak. Az illetőn csuklyás köpeny volt, kezeit pedig összekulcsolta. Ahogy egyre közelebb jött az ifjú Jedihez, úgy vette ki egyre inkább az alakját. A sötét köpeny alatt az öreg férfi – ráncos arca erről tanúskodott – Obi-Wanéhoz hasonló Jedi-tunikát viselt. Két lépéssel állt meg Luke előtt, mikor hátrahajtotta a csuklyáját. Valóban, egy ráncos férfi nézett Luke-ra, mélykék szemekkel. Elmosolyodott, miután végigmérte a fiút.

 – Üdv neked – köszönt.     

 Luke nyugtalanul mérte végig még egyszer a férfit. Egymagasságúak voltak, a szél pedig fújta az öreg ősz haját.

 – Jó napot – köszönt vissza végül az ifjú. Szétnézett a katonákon. – Már vártak rám? – kérdezte.

 – Ó igen – felelte a köpenyes férfi. – Hogy hívnak? 

 – Luke Skywalker – mutatkozott be a Jedi.

 – Skywalker… - ízlelgette a nevet a ráncos férfi. Tekintete elkalandozott az ég felé, mintha a kék égbolton keresztül akarná megtalálni a választ ki nem mondott kérdésére. Talán apám jutott eszébe, gondolta Luke. 

 – És maga? Hogy hívják? – kérdezte Luke. Az öreg ismét Luke-ra pillantott, majd bólintott.

 – Quinn vagyok. Hagaar Quinn, szolgálatodra. – Szétnyitotta a köpenyét, Luke tekintete pedig akaratlanul is a férfi derekán lógó, fémes hengerre terelődött. Elképedtsége egy halk nevetést csalt ki Quinnből. A két Jedi egymás szemébe nézett.

 – Úgy érzem, sok a közös bennünk, ifjú Skywalker – mondta, majd sejtelmesen elmosolyodott.

Quinn úgy kezelte Luke-ot, mint egy régen látott barátot. Közvetlenül beszélgetett vele, miközben sétálgattak a város utcáin. Körülöttük meneteltek a terepruhás őrök.

  – Tehát ezek szerint, maga is Jedi? – kérdezte Luke, mintha még mindig nem hinne a fülének, és a szemének.

  – Igen, ifjú barátom – bólintott mosolyogva az öreg. – Az vagyok. Megnyugtat a tudat, hogy nem én és Nilk vagyunk az utolsók.

  – Nilk? Ő is Jedi?

  – Annak készül. A tanítványom, elég tehetséges.

  – Tanítvány? Ezek szerint maga is Jedi-mester? – kérdezte Luke, szűnni nem akaró kíváncsisággal.

  – Igen – felelte kurtán a Jedi. – Nem Nilk az első tanítványom. De ő az egyetlen, aki még él. – Hangjába szomorúság költözött. Ezt Luke is érezte.

  – Sajnálom, Quinn-mester. – Luke megpróbált udvariasan viselkedni az öreggel. Gondolatai most ekörül a férfi körül forogtak. A látomása Quinnen keresztül nyert értelmet. De nem mert mesélni róla a Jedi-mesternek. Még nem ismeri eléggé.

– Semmi baj – próbált mosolyogni az Erő-használó. – Nincs mit sajnálnod. Nem miattad haltak meg. – Itt egy kis szünetet tartott a beszédjében. – Valaki más ölte meg őket.

– Darth Vader – szaladt ki Luke száján a nagyúr neve. Quinn érdeklődve figyelte Luke-ot, mintha választ várna tőle erre a hirtelen kiszaladásra.

  – A mesteremet… Vader ölte meg – magyarázta Luke. – És ő ölte meg az apámat is.

  – Részvétem – mondta Quinn. – Apád is Jedi volt?

  – Igen. Ismerte? – kérdezte Luke, visszanyerve érdeklődését.

  – Személyesen nem. De a nevét ismerem. Anakin Skywalker. Azt mondták, nagyon jó Jedi volt. A legjobb barátjával viszont már személyesen is ismertük egymást. Obi-Wan Kenobi, ha jól emlékszem.

  – Jól – szaladt ki ismét Luke szájából hirtelen. Quinn az ifjú Jedi szemébe nézett, és mintha olvasott volna a gondolataiban, szomorúan sóhajtott egyet.

  – Értem – mondta kurtán, miközben maga elé meredt. Luke törte meg a csendet.

  – Vadert ismerte? Mikor még jó Jedi volt?

  – Nem – felelte Quinn. – Nem sokat tudtam kideríteni róla. Az Uralkodó kegyeltje. Egymaga mészárolt le egy Jedikből álló társaságot a Kashyyykon, a vukik bolygóján. Mesterek, tanítványok, képzett lovagok… esélyük sem volt ellene. A híreket vetítette a HoloNet.

  – Gyűlöli őt? – kérdezte Luke. Quinn furcsán nézett az ifjú Jedire. Mintha a lázadó valami rosszat mondott volna.

  – A Jedik nem gyűlölhetnek – magyarázta Quinn. – Szívünkből száműzzük azokat az érzelmeket, melyek az Erő Sötét Oldala felé taszíthatnak bennünket. A félelemmel kezdődik minden. A félelem szüli a dühöt. A düh gyűlölethez vezet, melyen át csak a kín és a szenvedés vár.

  Luke némán bólintott. Igyekezett megjegyezni a hallottakat. Hosszú szünet után ismét Jedi-oktatásban részesülhetett.

Quinn mester elárulta Luke-nak, hogy a Dassirt ő maga irányítja. Ő vigyáz a népre, és küldi ki katonáit, ha a helyzet úgy hozza, hogy segítségre szorulnak. Luke-ot teljesen elbűvölték a Jedi szavai, aki ezen, a Birodalom határain kívül eső területen felépítette az utópiáját.

  Mikor azonban Nilk szóba került, Luke kijelentette, hogy szeretne találkozni a tanítvánnyal. Kíváncsi volt arra, mennyire jó mester Quinn. Az öreg mester beleegyezett, és saját palotájában vendégelte meg az ifjút. A fiatal Jedi nem bírt betelni a palota gyönyörű berendezésével. Szökőkutakból erőtörő víz zaja hallatszott a folyosókon, és korinthoszi stílusú faragott oszlopok támasztották meg a mennyezetet. A fénylő márványpadló ragyogóan csillogott a napfényben. De a lényeg nem az épület volt, hanem egy bizonyos személy.

  Nilk egy nagy, kerek szobában állt, mesterével megegyező Jedi-tunikában. Köpenye egy faragott szék támlájára volt ledobva. A fiatal férfi edzett. Kezében bronzos ragyogású fénykardjával ütötte félre a körülötte röpködő kis gömbök lövedékeit. Luke azonnal ráismert a gömbökre. Obi-Wan is egy ilyennel edzett vele a Millenium Falcon fedélzetén. Nilket három vette körbe, és a fiatalember elég fürgén hárította a támadásokat. Amikor észrevette a Jediket, lekapcsolta fegyverét, mire a gömbök lassan visszarepültek egy kis ládába. Az edzés véget ért.

  – Mester – mondta az ifjú, majd meghajolt. Luke és Quinn is ugyanígy tettek.

  – Luke Skywalker, bemutatom Nilk Grahamet – mutatta be egymásnak a két Jedit a mester. Luke és Nilk megismételték a meghajlást, bár Luke először kezet akart nyújtani. Még újnak számítottak neki a formalitások.

  – Örvendek, Nilk – mondta Luke, mosolyogva. Nilk viszonozta a mosolyt. Kérdőn nézett mesterére, mintha várná, hogy mondjon valamit. Quinn megköszörülte a torkát, és Luke-ra emelte tekintetét.

  – Szeretném, ha bemutatnád nekünk, amit tanultál – mondta ki. Luke értetlenül bámult a két Jedire. Quinn helyett Nilk válaszolt a majdnem feltett kérdésére, mintha csak a gondolataiban olvasott volna.

  – Egy rögtönzött edzést tartunk, Skywalker. – A kezében pihenő markolatból ismét előtört a ragyogó sugár. Luke azonnal megértette, mire gondolhat a tanonc.

  – Hát jó – bólintott rá, majd kicsit távolabb ment, hogy békésen lecsatolhassa derekáról az apja hagyatékát. Kicsit félt, hiszen Obi-Wannal nem gyakorolták a párbajozást. Sajnos nem tartott olyan sokáig a mester-tanítvány viszonyuk. Kénytelen volt hát a saját ösztöneire, és az Erőre hagyatkozni.

  Bekapcsolta a fénykardját, és igyekezett az Erőre fókuszálni. Nilk kezdeményezett, mikor egy ugrással Luke mellett termett, és oldalról csapott le rá. Az ifjú Jedi ügyetlenül, de kivédte a támadást. Már ebből látni lehetett a sörtehajú tanonc és a Luke közötti szintkülönbségeket. Nilk további három támadását az ifjabbik Jedi fél kézzel igyekezett hárítani, mely éppen hogy csak sikerült. Mikor az Erőhasználók összeakasztották energiapengéiket a levegőben, a termet sistergő hang járta át. Quinn mester elégedetten mosolygott, de hogy melyikükre, azt egyikük sem tudta biztosra. Luke kitért oldalra, ezzel kikerülve Nilk hirtelen suhintását. Két kézre fogta a fegyverét, és igyekezett átvenni a támadó szerepét. Az ügyetlen védekező ügyetlen támadóvá vált, mert az ellenfele fél kézzel védte ki, vagy csapta félre az útból a kék fénypengét. Mikor a fénykardok ismét találkoztak a levegőben, Nilk már kicselezte Luke-ot. Bal kezét Luke bal lába felé nyújtotta, mire az ifjú Jedi elvágódott az Erő taszító erejétől. Fénykardja kiesett a kezéből, deaktiválódott a levegőben, majd a földön koppant egyet, mire gurulva érintette meg a terem egyik falát. Nilk a feltérdelő Luke nyakához szegezte a fénykardját, aki mosolyogva kikapcsolta fegyverét. Amint derekára csatolva a Jedi-fegyvert, bal kezét Luke fénykardja felé nyújtotta. A henger a kezébe repült. Luke fájdalommal vegyes ámulattal bámulta a mutatványt, és megilletődve vette át apja fegyverét Nilktől.

– Ez a fegyver az életed – fűzte hozzá a tanonc, majd meghajolt. Luke viszonozta a meghajlást, mire Quinn tapsolt párat. Mindkettejük vállát megveregette.

– Jó harc volt, barátaim – gratulált a két tanoncnak. Nilk egy szerény mosollyal viszonozta a gesztust, Luke viszont igyekezett szerény maradni, pedig majd szétvetette a büszkeség. És ekkor támadt egy ötlete, melyen keresztül értelmet nyerhetett a látomása.

– Quinn mester, szeretnék kérni valamit.

– Mi volna az, ifjú Skywalker? – kérdezett rá a Jedi-mester.

– Szeretném alattad befejezni a Jedi-tanulmányaimat.

Nilk kérdőn nézett a mesterére, aki hasonló arckifejezéssel nézett vissza rá. Quinn lassan Luke felé fordította a tekintetét, és egy széles mosollyal jelezte válaszát. Így lett Luke-nak új mestere.

Quinn másnap meg is kezdte Luke tanítását, azzal a feltétellel, hogy az ifjú Jedinek egy teljes hónapot kell velük töltenie. Luke belement, bár nem értette a kérés okát. Örült neki, hogy végre új tanára lehetett.

  Mesélt mesterének a látomásáról, az agg mester pedig felvilágosította őt az Erő manifesztációinak formáiról. Megemlítette neki, hogy az Erő néha látomásokat vetít elénk, melyek megmutatják a múltat, a jelent, a jövőt, és sok mást is.

  Filozófiai tanulmányok mellett Luke rengeteget gyakorolta a fénykardforgatást Nilk segítségével. Mikor Luke Nilket kérdezgette arról, hogyan ismerkedtek meg Quinnel, a fiatalember röviden összefoglalta.

   – Két éve találkoztunk ezen a bolygón, mikor egy fejvadász üldözött. Quinn mester mentette meg az életemet, én pedig hálából a tanoncául szegődtem. Azóta ő tanít.

   – Ki tanított a mesterünk előtt? – kérdezte érdeklődve Luke. Nilk elmosolyodott, miközben fészkelődött az egyik kőből faragott széken.

   – Számít ez bármit is? – kérdezte.

   – Csak érdekel. – Luke arra gondolt, hogy társának nehéz erről beszélnie. Biztos megölték, gondolta.  

   – Egy Enita Palp nevű Jedi-lovag. Nem hinném, hogy ismerted.

   – Nem – ismerte el Luke. Reménykedett, hogy Nilk egy olyan Jedi tanítványa volt, aki ismerte Obi-Want, vagy az apját. De annak még jobban örült volna, ha maga Obi-Wan lett volna a korábbi mentora.

   Egy ideig csöndben ültek, majd Nilk felállt, hogy bekapcsolja fegyverét.

– Folytathatjuk? – kérdezte mosolyogva.

Luke napról-napra ügyesebb lett. Nilket és Quinnt valósággal megdöbbentette az ifjú Jedi ereje. Az öreg Jedi azt mondta neki, hogy Obi-Wan büszke lenne rá, ha láthatná őt most. Ez nagyon jól esett Luke-nak, akinek kezdett honvágya lenni. Hiányoztak neki a barátai, és a lázadó társai. Eszébe jutott, hogy talán bajban vannak, és szükségük lehet a segítségére. Mikor ezt szóvá tette, Quinn mester igyekezte bizonygatni, hogy még nem áll készen.

 – Luke, elismerem, hogy sokat fejlődtél. De az erőd meg sem közelíti Darth Vaderét.

 – De a barátaim számítanak rám, mester – mondta Luke. – Veszélyben lehetnek.

 – Most azzal segíthetsz nekik a legtöbbet, ha kivárod ezt a maradék egy hetet.

 – Ugyan mi változna egy hét alatt? – kérdezte Luke. Quinn sóhajtott egyet.

 – Obi-Wan igazán megtaníthatta volna neked, hogy egy Jedi legfőbb erénye a türelem, ifjú tanítványom.

 – A Jedi feladata nem az, hogy másokon segítsen? – vágott vissza Luke.

 – Ha felkészületlenül veted bele magad az ismeretlenbe, többet ártasz, mint segítesz – kontrázott rá az öreg mester. – Ha a forrófejűséged és az inkompetenciád veszélybe sodor másokat, akkor pont az ellenkezőjét teszed annak, amire felesküdtél. Mi lesz, ha egy Vader-féle sötét harcos támad a barátaidra, de te nem bírsz vele elbánni? A Sötét Jedi téged, és a barátaidat is megöli.

 – Kész vagyok meghalni értük – ellenkezett Luke. – Vállalom a veszélyt. Quinn és Luke egymás szemébe néztek. Quinn beszélt, nagyon halkan.

 – Neked nem ez a végezeted, Luke.

 – Ezt most hogy érted?    

 – Úgy, hogy neked különleges hatalmad van – magyarázta az öreg. – A fejlődésed csodálatra méltó. Sosem láttam olyan Jedit, aki kis képzéssel máris ilyen erőket legyen képes megmozgatni. Te valami nagyot fogsz véghezvinni. Erre születtél. Nem gondolhatsz magadra úgy, mint egy bábra, amit bárki feláldozhat a galaktikus sakkjátszmában. Pótolhatatlan tehetség vagy.

 Luke elgondolkodott, majd hátat fordított, hogy mestere ne láthassa ezt a tekintetében, Igazat kellett adnia Quinnek, bár a sorsról szőtt beszédét megkérdőjelezte. Ő volt az egyetlen Jedi, aki segíthette a lázadókat. Sok múlott rajta. Hacsak nem… Szembefordult a mentorával, és nekiszegezte a kérdését.

  – Mester, miért nem csatlakoztok hozzánk? – Quinn arcán hitetlenkedés futott át, majd széttárta karjait.

  – Mert nem akarunk háborút. – Erre a válaszra Luke nem számított. Mielőtt Luke ismét előjött volna a Jedi-lovagok kötelességével, a mester beleforrasztotta a szót felemelt jobb kezének mutatóujjával. Mintha ismét belelátott volna a tudatába. Belekezdett a magyarázatába. 

  – Te nem láttad azt, amit én. Nem láttad elesni azt a sok nőt, férfit és gyereket a Jedi Templomban. Nem menekültél olyan rettegéssel a szívedben a birodalmi vadászgépek célkeresztjének sugarából, hogy még az Erő sem bírt megnyugtatni. És nem kellett úgy bujkálnod a fejvadászok elől, mint Nilknek, amikor rátaláltam.

  – Meséltem neked arról, hogy a saját katonáink lőttek hátba bennünket. És arról is, ahogy a polgárok, akiket megvédtünk, meggyűlöltek bennünket. Azok árultak el, akiket szerettünk és megbecsültünk. Még ha a lázadásotok össze is roppantja a Birodalmat, akkor sincs rá garancia, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát. Vagy hogy éppen te nem leszel olyan, mint Palpatine vagy Darth Vader. – Luke tekintete elsötétült erre a mondatra, de Quinn nem zavartatta magát. Folytatta, mintha nem érezné a tanítványából áramló, elfojtott haragot. 

  – Ha most veled tartanék, újra lehetőségem nyílna Jediként harcolni, ami jó. De nem akarom újra végignézni a Jedi Rend pusztulását. Egyszer is elég volt, míg élek nem felejtem el. És tudom, mit forgatsz a fejedben. Nilket akarod tőlem magaddal vinni, de nem fog menni. Nilk is ugyanúgy gondolja, ahogy én.

 – Őt már sikerült a saját képedre formálnod, igaz? – kérdezte gúnyosan Luke. Quinn először mérges pillantást vetett tanonca felé, majd megrázta a fejét.

 – Sokat kell még tanulnod, ifjú tanítványom.

– Az lehet, de nem tőled! – ordított rá Luke, majd hátat fordított a Jedi-mesternek, és elviharzott. Quinn szeretett volna válaszolni neki, de inkább hagyta. Remélte, hogy nem vesztette el a legígéretesebb tanítványát.

Luke még aznap éjjel eldöntötte, hogy visszatér a barátaihoz. Itt hagyja a Jedi-mestert, és megpróbálja saját magát tovább képezni, amíg nem talál egy másik tanárt. Szeretett volna utoljára beszélgetni Nilkkel, de nem akarta magára haragítani.

  Az ifjú Jedi visszavette kezeslábasát, felcsatolta az övét, benne a pisztolyával. Fénykardját a derekára tűzte fel, felhúzta csizmáját, majd elhagyta a palotát. Az utcákon este is volt élet, és az árusok is árulták portékáikat, de Luke-ot most nem érdekelték. Mikor a városon kívülre ért, elindult az erdő felé, amikor hirtelen megint úrrá lett rajta egy különös érzés. De most már tudta, minek a közelségét érzi. Az Erő Sötét Oldalának hideg érintése ez. Vagyis van valaki a közelben. De ki? Talán maga Vader? Vagy egy másik ellenséges Jedi? Luke az Erőre hangolódva próbálta kitapogatni az energia hollétét.

  – Mutasd magad! – kiáltott. A bokrok közül egy Jedi-tunikába öltözött alak jött elő. Luke először azt hitte, hogy Quinn az. De nem, Nilk várt rá. Dühös lehet rám, gondolta a Jedi.

  – Szép estét, Luke – köszönt Nilk, majd meghajolt. Luke viszonozta a gesztust. – Elmész? – kérdezte. Luke lassan bólintott.

  – Nem jössz velem, Nilk? Együtt sok emberen segíthetnénk.

  – Nem – válaszolta Nilk. – Nekem a mesterem mellett a helyem.

 – Quinn mester nem a legtökéletesebb Jedi – mondta Luke. – Reményvesztett, és elhanyagolja a Jedi-kötelességeit.

 – A mester vigyáz a népére.

 – A Dassir népénél sokkal többen vágynak békére és igazságra – érvelt Luke. – Nem ez a Jedi-lovagok kötelessége? A békét őrizni, és az igazságért harcolni? – Nilk közelebb lépett. Már csak egy méter volt köztük.

 – Quinn a kötelességét teljesíti – keze a fénykardjára terelődött. – Ahogy én is.

  Luke megedződött reflexeinek köszönhetően gyorsan hátrébb ugrott, éppen idejében. Ha egy másodperccel később reagál, most átszúrta volna a tanítvány előtörő pengéje. Luke értetlenül meredt Nilkre. A fiatalember megforgatta a kezében fegyverét, majd két kézzel megragadta.

 – Nilk, megtébolyodtál?! – kiáltott rá a fiatal tanonc. Nilk újabb csapást indított, ami elől Luke megint kitért.

 – Miért csinálod ezt? – kérdezte Luke, amire a válasz egy újabb csapás volt. A következő vágás már eltalálta az ifjú Jedi övét, levágva róla a lézerpisztolyt. Luke elbukfencezett, hogy kitérjen az újabb csapás útjából. Vágyakozón nézett pisztolyára, mit Nilk egy laza mozdulattal kettévágott a fénykardjával. Ezután maga elé emelte a Jedi-fegyvert.

 – A mesterem parancsa, Skywalker – válaszolta. Ez a válasz sokkolta Luke-ot.

 – Quinn utasított arra, hogy megölj? – Ha ez igaz, akkor a Jedi-mester közel került a sötét oldalhoz.

 – Dehogyis – morogta Nilk. – Quinn a légynek se tudna ártani, amíg az nem tör az életére.

 – Akkor ki utasított rá? – kérdezte Luke, de a válasz ugyanaz volt.

 – A mesterem. A valódi – tette hozzá a Jedi.

 – Enita Palp? – kérdezte Luke, ekkor azonban eszébe jutott valami. Már korábban is elgondolkodtatta a név, de most, hogy nagyobb figyelmet fordított neki, meglátta az igazságot. Mintha már hallotta volna valahol, de nem ebben a formában. Hasonlított egy ismert névre. Elképedésére Nilk mosolya szélesedett.

 – Palpatine! – kiáltotta Luke. – A te mestered Palpatine, az Uralkodó! – Ez a felismerés annyira meglepte, hogy majdnem elbotlott. Vagyis végig kémkedett utánam, jött rá a Jedi.

 – A gondolataidat tanuld meg irányítani, Skywalker – tanácsolta a Sötét Jedi. – Ha az ellenfeled a fejedbe lát, szavakkal is legyőzhet.

 – Tehát igaz? Kémkedtél utánam?

 – Nem csak utánad – nevetett a kardját meglengető harcos. – Mikor rátaláltam Quinnre, azonnal jelentettem a mesteremnek. Ha rábukkanok egy Jedi-lovagra, azonnal jelentem a mesternek. Nem Quinn lenne az első Jedi, akit így iktattam ki – magyarázta sötét mosollyal az áruló. – Ezután az Uralkodó vagy magát Darth Vadert, vagy másokat bíz meg, ha az aktuális ügynöke bír el a Jedivel.

 – Ez azt jelenti, hogy Quinn túl nagy falat volt neked? – kérdezte pimaszkodásból Luke. Nilk mosolya kicsit szűkült, de nem múlt el teljesen.

 – Hiába van velem a sötét oldal, sosem becsülöm le az ellenfelemet. És igen, Quinn erősebb volt nálam. De őt inkább Vaderre hagyom. Már tegnap este értesítettem a mesteremet. Órák kérdése, és megérkezik. – Luke-nak a hírre összerándult a gyomra. Ennek ellenére akadtak még kérdései.

 – És Palpatine miért nem küldte ide Vadert előbb?

 – Mert azt mondta, volt egy megérzése, hogy Quinn még nagy hasznára lesz. Ezért hunyt szemet fölötte, és a kis királysága fölött. És hát… nem tévedett – mutatott Luke-ra a fénykardjával. – A lényeg annyi Skywalker, hogy valamiért nagyon meg akarnak szabadulni tőled, és az én feladatom, hogy kiiktassalak. – Luke-nak eszébe jutott, amit Quinn mesélt neki a végzetéről, és a hatalmáról. Talán tényleg tartogat számomra valamit a végzet, gondolta magában, miközben leakasztotta derekáról a fénykardját. Bekapcsolta a fegyvert, és az arca elé emelte. Nilk tisztelgett sajátjával, majd vadul forgatva maga előtt a fegyvert rohant Luke felé. Az ifjú Jedi jóval magabiztosabban tartotta kezében a fegyvert, mint az első párbajuk alkalmával. Mikor Nilk elég közel ért hozzá, Luke előre döfött egyet. A fénykardok pengéi összeakadtak, majd két kör leírása után különváltak. A Jedi érezte ellenfele mozdulataiban a sötét oldalt, korábban erre nem lett volna képes. Noha Nilk még mindig gyorsan mozgott és jóval magabiztosabban, mint Luke, azért az ifjú Erőhasználó is kipróbált pár, nagyobb odafigyelést igénylő mozdulatot. Amikor a két Jedi pengéi összeakaszkodtak ismét, Nilk szólalt meg, túlordítva a fénykardok sistergését.

  – Sokat fejlődtél, Skywalker! De még mindig nem ér fel az erőd a sötét oldal hatalmával! – Luke erre egy csellel reagált. Kiszabadította pengéjét az ellenség szorításából, majd két fordulatból érkező csapást vitt be. Az elsővel félrecsapta az útból Nilk bronzosan ragyogó fegyverét, a következővel pedig sikerült egy apró sebet vágnia a Sötét Jedi jobb válla alatt. Nilk felszisszent, de Luke harmadik csapását már ki tudta védeni. Az ifjú Jedi ennyinél nem állt meg. Feje fölé lendítette fegyverét, és szorosan megmarkolva a fegyvert felülről sújtott le. A Sötét Jedi a feje fölé kapott fénykardjával kivédte a csapást. A bronz és a kék fénypenge egymásba akadtak, megint. Luke igyekezte lenyomni ellenfele pengéjét a sajátjával, de annyira nem volt erős. Nilk nevetve nyomta félre Luke pengéjét, majd szúrt egyet előre bal kézzel. Megperzselte Luke alkarját, aki felordított a fájdalomtól. AZ egyensúlya megingott, és ezt Nilk ki is használta. Az Erő segítségével kirántotta Luke kezéből a fénykardját, ami berepült az erdő egyik bokrába. Az ifjú Jedit pedig szó szerint elkezdte fojtogatni a gondolataival. Luke már térdre rogyva markolászta a torkát, hogy megpróbálja lefejteni az Erő fojtogató ujjait. Én erre miért nem vagyok képes?, gondolta magában.

  – Azért kár érted, Skywalker – mondta őrült mosollyal az arcán az ellenfele. – Az Uralkodó hasznodat is vehette volna. Bár megjegyzem, a hatalmad talán felülmúlta volna az enyémet, ha kiteljesedik. Így akarva-akaratlanul is vetélytársakként vívnánk a mester kegyeiért. De így jobb is, hogy csírájában fojtom meg a problémát, szó szerint.

 – Ne is álmodj róla! – kiáltott rá egy távoli hang. Nilk rögvest odakapta a tekintetét. Quinn mester állt tőle nem messze. Nilk elengedte Luke-ot, aki köhögésben tört ki. A Sötét Jedi gyűlölettel nézett a Jedi-mesterre.

 – Térj vissza a palotádba, öreg, és élj tovább remeteként, amíg a mesterem követe ide nem ér! – ordított rá Quinnre. Az megrázta a fejét, majd derekáról lecsatolta saját fénykardját.

 – Most a tettekre van szükség, ifjú tanítványom. Nem engedem, hogy a két tanonc egymás életét ontsa ki – mondta, majd aktiválta. Kék volt, akár Obi-Wan és Anakin Skywalker fénykardjának pengéje. Nilket mintha feldühítette volna a fegyvert maga elé emelő mester látványa, mert a feje fölé emelt fénykarddal rohant felé.

 – Én csakis az Uralkodót hívom mesternek! – ordította. Hogy lerövidítse a távot, a magasba ugrott, és a levegőből indított vágásokat a Jedire. Az öreg mester kivédte, így a párbajuk elkezdődött. Luke eközben két lábra küzdötte magát, és rohant fénykardjának keresésére. Hamar megtalálta, és kézbe is vette. Figyelte a két fénykardforgató harcát. Quinn végig hárított, míg Nilk szinte csak támadott. A mester kihasználta a tanítvány vak dühét. Három mozdulattal tette ártalmatlanná. Kitért az egyik vágása elől, egy precíz vágással megsebezte a Sötét Jedi jobb combját, majd a letérdelt ellenfél mindkét kezét lemetszette. Nilk felordított a fájdalomtól. Luke-ot gyönyörűséggel töltötte el a harc. Ilyen nagy lenne a különbség mester és tanítvány között?. gondolta magában.

  Luke sejtette, mi következik most. A mester megpróbálja majd áttéríteni Nilket a világos oldalra, amint lekapcsolta a fegyverét. Legalábbis, ennek kellett volna következnie. Az öreg mester nem kapcsolta ki a fénykardját, hanem lefejezte a fegyvertelen tanoncot. Luke dermedten állt, és szaporán vette a levegőt. Nagyon kicsin múlott, hogy elkiáltsa magát, ahogy azt Obi-Wan halálakor tette. Quinn arra tanította őt, hogy a Jedi sosem öl fegyvertelen ellenfelet. Ennek ellenére… megtette. Luke – amint magához tért – már rohant is az öreghez, hogy felelősségre vonja.

  – Erre most miért volt szükség, Quinn mester?! – rivallt rá. Az agg Jedi egy ideig csöndben bámulta a holttestet. Csak utána válaszolt.

  – A sötét oldal vezette a lépteit. Lelkét megrontotta a gonosz. Palpatine bábja volt. Veszélyes lett volna életben hagyni.

  – De egy Jedi nem így cselekszik! – ordította Luke. – Meg kellett volna kegyelmezned neki! Magad mellé kellett volna állítanod! Erre te meg…

  – Néha – kezdte a mester – feláldozzuk a gyalogjainkat, hogy leverjük a királyt.

  – Milyen király? Milyen gyalog? Miről… - Luke kérdészuhatagát Quinn előtörő, majd nyakához szegeződő kék pengéje fékezte meg. A Jedi-mester most nézett rá először, amióta megölte Nilket.

 – Gondolod, hogy nem tudtam az áruló tanoncom terveiről? Azt hitte, átverhet. Azt hitte, nem ellenőriztetem le senkivel. De egy droidom mindig a nyomában volt, őt pedig nem tudta érzékelni. Aztán felbukkantál te, és tudtam hogy iderendeli majd Vadert vagy másokat. Ezért kértem tőled egy hónapot, mert fel akartam készülni Vader megérkezésére, és téged is itt kellett tartanom. Mint csalétket. Különben Nilk korábban is iderendelte volna…

 – Tehát előre sejtetted, hogy ez fog történni – mondta Luke. – Így végig csak kihasználtál minket. És miért tetted? Mit akartál ezzel elérni?

 – Vadert akarom – mondta Quinn. Luke bólintott. Megvilágosodott előtte minden, ami kérdéses volt.

 – Bosszú – mondta ki. – Mégis bosszút akarsz állni? A Jedi-törvények tiltják. Te magad mondtad.

  A mester kikapcsolta a fegyverét, és visszacsatolta a derekára. Egy szomorú mosolyt engedett meg magának.

 – A szabályaink… a tradícióink, és a hitünk okozta a vesztünket. A Jedi Rend évezredeken át ugyanolyan maradt, egy csöppet sem változott. Körülötte pedig minden elpusztult, hamvaiból pedig új dolgok születtek. Tudod, fel kell ismernünk, mikor válik egy szabály teherré. – Quinn felvette a földről Nilk fénykardját. Bólintott egyet, mintha helyeselt volna. Luke értetlenül bámult rá. A Jedi-mester intett Luke-nak a gépe felé.

 – Menj, hagyd el Dassirt! Nyilván nem akarod, hogy Vader megöljön.

 – És veled mi lesz, Quinn mester? – kérdezte Luke, némi aggodalommal a hangjában.

 – Megvívok Vaderrel. Ha én nem bírok vele, akkor te sem – mondta a mester. Megveregette Luke vállát. – Légy jobb Jedi nálam. Nekem már úgy is végem. Az Erő nekem más utat jelölt ki, mint neked.

  Luke-nak azonnal az utolsó szóváltása jutott eszébe Obi-Wannal. Quinn hátat fordított neki, hogy visszatérjen a városba. Az ifjú Jedi még utána kiabált.

 – Az Erő legyen veled! – a mester visszafordult, és viszonozta az elköszönést, immáron rendes mosollyal.

– Az Erő legyen veled, ifjú Jedi.

Lángok színezték be az éjszaka sötét egét. A csillagok menekülő szentjánosbogárként távolodtak el a tüzektől, sorsukra hagyva a bolygókat, hadd pusztuljanak. Hangok, visszhangzó hangok. Suttogás, kiáltás, és kacaj hangjai visszhangzottak az űr ürességében.

 – Mi ez az egész? – kérdezte egy szelíd, női hang.

Azonban válaszra sem méltatta a kacagó káosz. Aztán egyszer csak hirtelen…

 – Álomnak hívják – jött a válasz, nem tudni honnan.

 – Hol vagy? Ki vagy? – kérdezte erőtlenül, mintha elveszett volna a robbanások zajának árnyékában.

 – A nevem Claudia.

 – És hol vagy?

 – Mindenhol, és sehol sem – felelte a kérdésre a magát Claudiának nevező entitás.

A lány zavarban volt, nem tudta, hogy mit lát. És nem értette Claudia szavait sem.

 – Ez mit jelent?

 – Még nem láthatsz engem. Csak az álmot, amin keresztül beszélünk.

 – Miért nem?

 – Mert a képességeid csak most ébredeznek, Zoe.

 – Honnan tudod a nevemet? – kérdezte Zoe. Hangja rémült volt, és megint csak halk.

 – Mindent tudok rólad. Nincs már sok időnk hátra. Ezért kérlek, hadd magyarázzam el, amit látsz. Holnap majd te is kérdezhetsz éntőlem.

Zoe maga sem tudta miért, de hallgatott. Mi mást tehetett volna?

 – Amit most látsz magad körül, azok bolygók. A Naprendszer bolygói – magyarázta a visszhang.

Zoe magába fojtott egy sikítást.

 – A megsemmisülése pillanataid látod - folytatta. –Az álmaidon keresztül láthatsz sok mindent. Múltat, jövőt, távoli csillagrendszereket és messzi népeket is.

 – De… ha én álmodom, akkor én…

 – Tudom, hogy ahol élsz, ott tiltják az álmokat. Azonban, nincs jogod megválasztani őket. Maguktól jönnek.  Álmodó vagy, Zoe.

A robbanásokat és a hangokat túlszárnyaló, gépies csipogás mindent kiszorított a lány fejéből.

A hatalmas metropolisz, szokásosan zajos és nyüzsgő életét élte. Lakosok gyalogoltak az aszfalton, és légautók repültek a levegőben. Hatalmas neontáblák hirdették a reklámok termékeit. Könyvmegjelenések, új fejlesztésű alkatrészek, kiegészítők, esetleg újonnan letölthető fájlok tűntek fel. Egy androidok lakta civilizációban sok bármi megtörténhet. A megszokott, androidfülnek kellemes zajok vegyültek két alak rohanásának zajával. Egy fiatal fiú kétségbeesetten menekült egy őt üldöző, ballonkabátos férfi elől, akinek pisztoly volt a jobb kezében.

A fiú megpróbált akadályokat maga mögé lökni, nehogy nyílt teret hagyjon üldözőjének, hogy az lelőhesse. A vadász pedig kereste a módját, hogyan vághatna be a fiú elé.

Megpillantott egy sikátort, mely átvezetett a következő utcába. A kabátos tőle telhető sebességgel átszáguldott rajta, számításai helyességét pedig az bizonyította, hogy pillanatokon belül szembe találta magát a prédájával. A fiatal android nem vette őt észre a tömegben, de az üldöző látta őt. Célra tartotta pisztolyát, majd mikor a fiú előbukkant a takarásból, meghúzta a ravaszt.

A kamasz összeesett a földön, testén villámok cikáztak, füstfelhők kíséretében. A lövedék impulzusai tönkretették a beépített rendszereket. Az áldozat pár percig még tudatánál maradhatott volna, ha a lövedék nem az agy közelében éri. De az pontosan a tarkóján találta el.

Az üldöző visszacsúsztatta pisztolyát az övtokjába, és a zsebéből elővett egy kis kommunikátort.

– Jacob Kellman kiiktatva – szólt bele, ezután eltette a téglalap formájú eszközt. Körülnézett, és arra lett figyelmes, hogy elég sokan figyelik őt. Nem zavarta, számára mindennapos volt ez a szituáció. Mióta a háború kitört, az androidok hozzászoktak a halál állandó látványához.

Rövidesen megérkezett három fekete-fehér légautó, amik nem messze a tömegtől parkoltak le. Két egyenruhás a tömeget igyekezte eloszlatni, két másik pedig a csomagtartóból húztak ki egy hullazsákot. Amíg ketten a roncs gyömöszölésével voltak elfoglalva, addig az egyik – a többinél parányit magasabb és testesebb – tiszt a kabátoshoz ment.

– Szép munkát végzett, Jean – gratulált, kezet nyújtva a vadásznak. Az gyorsan megrázta, utána végignézte, ahogy a tetemet felemelik, és beteszik a nemrég megérkezett szürke halottaskocsiba, immáron becsomagolva.

– Csak szurvalensi kötelességemet teljesítettem – mondta szerényen Jean, le sem véve a szemét a kocsiról.

– Nyilván – fűzte hozzá a bajszos rendőr, majd elindult vissza az autója felé. Mielőtt beszállt volna, hátranézett a válla fölött, és Jeanhoz szólt.

 – Ne felejtsen el jelentést küldeni, Jean! Utána utaljuk önnek a pénzt, a szokásos számlára.

A rendőrök járművei pár pillanaton belül felemelkedtek a földről, és a halottaskocsival együtt elrepültek. Vajon hova vihetik az android maradványait? Jeant nem érdekelte. Megvakarta borostás arcát, majd pedig elindult visszafelé, hogy a saját kocsiját megkeresse.       

Zoe szomorúan ballagott a népes utcákon. Lépteit szaporázva koptatta bőrcsizmájával a város betonjárdáit, figyelve az őt körülvevő androidokat. Senki nem nézett rá, csak pár korabéli fiú bámulta meg szépsége miatt. A lányt ez csöppet sem nyugtatta meg, és tudta, hogy ez mindaddig nem szűnik meg, amíg nem beszél az álmáról valakivel.

  Zoe beszállt egy zsúfolt légbuszba, ami pár perc múlva ki is tette az egyik felhőkarcoló oldalára erősített járda narancsszínű jelzésénél. Zoe mögött még további tíz android hagyta el a ceruza alakú járművet. A rémült lány átsietett egy közeli parkon, míg végül elérte az épületet, amit keresett.

  Belépett a felhőkarcoló fotocellás ajtaján. A recepciós pultnál állt meg, vele szemben pedig egy borotvált arcú, idősebb férfi nézett rá várakozó pillantással.

– Jó napot – köszönt illedelmesen Zoe, mire a férfi biccentett.

– Önnek is, kisasszony. Segíthetek? – kérdezte nyájasan.

– Szeretnék felmenni Eva Breed lakására.

– Értem. Szíves türelmét kérem, Ms… 

– Mespelare. Zoe Mespelare – mutatkozott be a lány, és mosolyt erőltetett az arcára.                  

– Ms. Mespalare – jegyezte meg a recepciós az ifjú hölgy nevét, utána udvariasan viszonozta a mosolyt. Egy kis készülékhez lépett, amire monitort csatlakoztattak. A készüléken megnyomott egy gombot – rajta a 23-as számmal – mire a képernyő bekapcsolt. Pár pillanatig teljesen kék volt a képernyő, de azok elteltével egy szőke, fiatal lány loboncos hajjal jelent meg előtte.

– Halló? Mit szeretne, Mr. Dallas? – kérdezte.

– Egy ifjú hölgy keresi magát, egy bizonyos Zoe Mespelare – feltelte a recepciós. Eva elmosolyodott, majd bólintott.

– Küldje csak fel – mondta. A kéken világító monitor jelezte a beszélgetés végét.

  Dallas a lift felé mutatott, melynek ajtaja kinyílt, Zoe pedig – miután egy mosollyal megköszönte a recepciósnak a fáradozásait – beszállt.

Az ajtó bezárult, majd a panelen világító kis gombocskák gyúltak fel, ahogy a nagyokat sóhajtó androidlány figyelte az aktuális emelethez tartozó világító gombot.

Zoe a 72. emeleten szállt ki, és körülnézett. Az álma miatt kiújult rajta a paranoia, amit ő csak saját félelem-receptorainak akaratlan túlteljesítésével magyarázott meg. Megkereste a 6-os számú ajtót, becsöngetett, és az pár másodpercen belül ki is nyílt. Amint Zoe mindkét lábát betette a lakásba, az ajtó bezárult mögötte.

  A lány megigazította vállig érő fekete haját, és az asztalhoz sietett, amelyre letette kis, fekete retiküljét.

– Egy pillanat! – hallotta egy nő hangját kiszűrődni a nyitott szoba ajtaján. Pillanatokon belül felbukkant a recepciós monitorján is látott szőke nő. Kezében egy kicsi, kocka alakú géppel lépett a nappaliba, majd tette le az asztalra a kis szerkezetet. Zoe és Eva megölelték egymást, utána mindketten lehuppantak választott székeikre.

– Na mesélj, mikróm. Mit tehetek érted? – kérdezte kedvesen a szőke, miközben egy vékony drótot húzott elő a kis kockából.

– Te ugye humanista vallású vagy? – érdeklődött Zoe óvatosan.

– Igen – felelte büszkén Eva, miközben a drótot a halántékán lévő kis csatlakozóba dugta. –Miért?

– Nos… - Zoe nagy levegőt vett, majd kimondta. –Álmodtam.

Eva dermedten nézett a fiatal lányra, aki oldalt fordította fejét, és ujjaival dobolni kezdett az asztalon. A kínos csöndet Eva törte meg. Hangjából eltűnt a melegség, helyét aggodalom vette át.

– Apád tud róla?

– Nem – rázta meg a fejét gyorsan Zoe. –Ember ments!

– Milyen volt? Mármint álmodni? Mit álmodtál? – bombázta kérdésekkel barátnőjét a szőke android.

– Ijesztő – kezdte Zoe. –… de érdekes. Egy hangot hallottam, és… láttam egy csomó bolygót ahogy… elpusztulnak, azt hiszem.

Zoe az arcát a tenyereibe temette. Eva szomorúan elhúzta a száját, majd magához szorította a lányt, akinek optikai eszközéből szintetikus, beépített folyadék kezdett el folyni.

– Szegény lány – gondolta magában.

    Azokat az androidokat, akik képesek álmodni, közveszélyesnek minősítik, és kivonják a forgalomból szavatosságra és identitásra való tekintet nélkül. Az álmokat ugyanis a jelenlegi ligavezető meghibásodásnak titulálta, méghozzá nem is alaptalanul. Évekkel ezelőtt a korábbi ligavezető egy álmodó volt, aki álmait nem arra használta fel, hogy segítsen a környezetén, hanem hogy káoszt és viszályt szítson a kor politikusai ellen. Mint a problémákra megoldást ígérő jótevő, vette át később a hatalmat, demokratikus eszközökkel. Irigysége miatt megindította az álmodó androidokra kiszabott kiirtást, hogy senki se merjen vele szembeszállni. Miután megbuktatták – egész pontosan a zárt ajtók mögött kivégezték –, egy „normális” android került a helyére, aki saját és kormánya érdekében folytatta az álmodók megsemmisítését. Galaxis szerte küldték szét a különlegesre konstruált harci egységeiket, a „szurvalenseket”, hogy pusztítsanak el minden álmodót, akit lefülelnek. Persze néha előfordultak tévedések is, de ezeket a kormány eltussolta. Az androidok a teremtőikhez hasonlóan – akikről megoszlottak a nézeteik – gátlástalanok és aljasak tudtak lenni.

   – Ne félj, drága mikróm. Nem mondtad el eddig senki másnak, ugye? – kérdezte gyengéden Eva, mire Zoe válaszul megrázta a fejét.

– Akkor semmi baj – simogatta meg a fiatal lány arcát. – Én nem mondom el a titkodat a szurvalenseknek.

– Köszi – mondta nagyon halkan Zoe, a kamasz álmodó.

– Kérsz egy pár elektront? – kínálta Eva a lányt a kockából kihúzott, második dróttal.

A rendőrség épülete alig volt nyolcemeletes, külsőre pedig egy függőleges elemlámpára emlékeztetett, aminek széles lencséje van. Kék-fehér, és fekete-fehér légautók cikáztak jobbra-balra a környékén, eléggé elszórtan. Az androidok társadalmában kevesebb volt a gond, mint a sokak által tagadott emberek társadalmában.

   Az androidoknak kétfajta vallásuk volt: a humanizmus, és az androidán. A humanizmus hívei azt vallják, hogy az androidokat működtető mesterséges intelligenciát egy felsőbb tervező, - az Ember - alkotta meg. Az androidánok pedig azt, hogy volt egy android még az M.I előtt, aki megalkotta azt, és a modernebb androidok már ettől az Őstől származnak. Az első háborúk e két vallás hívei miatt törtek ki, ezért sok android elvetette a vallást, és élte a saját kis életét. Köztük voltak a szurvalensek is.

  Jean az esőkabátját székére dobva sóhajtott. A recepción leadta önvédelmi pisztolyát, ezért kényelmesen le tudott ülni a monitora elé, semmi sem nyomta az oldalát. Bekapcsolta a számítógépét, majd az ahhoz csatlakoztatott kis fehér kockából kihúzott egy hosszú drótot, és a halántékán lévő csatlakozóba dugta.

  A monitoron pillanatokon belül megjelentek a napjának jelenetei, filmkockaszerűen. A férfi pár hangosan beszélt a monitorhoz.

– Keresd meg a tizenöt óra huszonharmadik percét – utasította a képmegjelenítő eszközt.

  A monitor engedelmesen odatekert a kért részhez, mintha tényleg egy videofilm szalagjával dolgozna. Jean látta, ahogy a monitoron megjelenik az a jelenet, mikor ő a fiút megpillantja a tömegben. Ekkor vettem üldözőbe, miután kiszúrta a pisztolyomat, gondolkodott el a szurvalens.

– Rögzítsd egészen a tizenöt óra harminckettedik percig – mondta a gépnek, aki tette a dolgát. A képernyőn az a momentum jelent meg, amikor az álmodó összeesik. Némán bólintott kettőt, majd elégedetten hátradőlt.

– Másold a merevlemezre, majd mentsd el és továbbítsd a BD-576-897-es frekvenciára – utasította még egyszer a gépet Jean, utána pedig kihúzta a kábelt a csatlakozójából. Megvárta, amíg a gép teljesíti az utasításait. Az órára nézett. Még volt hátra négy órája a műszakból. A gépén böngészte korábbi ügyeit, unaloműzés gyanánt.

  Átnézte a többiek ügyeit is, rajta kívül ugyanis még négy szurvalens dolgozott a bolygón. Korábban tízen voltak, de mióta az álmodók kiirtása tart, évről évre megfogyatkozott a létszámuk, ezért a rendőrség csak a legjobb szurvalenseket tartotta meg. A többiek a frontvonalakra kerültek, katonának. Akikért nem kár. De hiába foglakozott már évek óta az álmodók kilövésével, Jean még mindig nem tudta élvezni a munkáját. Nem létezett szörnyűbb érzés annál, mikor az életéért könyörgő androidok optikai érzékelőjébe bámulnak. Látni lehet a visszatükröződő káoszt a csillogó felületen, és nagyon jól tudja a szurvalens, hogy meg kell húznia a ravaszt. Ezért is intézte el Jean a célpontjait hátulról, ahogy azt a szerencsétlen fiút is a nyílt utcán.

   Jean hosszasan bámulta a kezébe vett, bekeretezett fényképet. Ő volt rajta, a kislányával és a feleségével, aki egy baleset során ment tönkre. Azóta egyedül neveli a kislányát, akit évekkel Érine – így hívták a nőt – pusztulása előtt rendeltek meg a Gyártól. Érine már öt éve bekerült a feldolgozó üzembe, de Jeant optikai érzékelőjébe még mindig szintetikus folyadékot csalt annak az emléke, ahogy a felesége roncsát pillantotta meg két légautó közé szorulva, a nyílt utcán. Hálát adott az Embernek, Ősnek, vagy akárki legyen is az, hogy a lánya nem láthatta Érine-t szétesni. Akkor megfogadta, hogy történjék bármi, a lányát meg fogja védeni. Bárkitől, és bármitől.

  Ránézett az órára, és felállt a székéből. Magára öltötte kabátját, lekapcsolta a monitort, majd az iroda lámpáját is. Ideje hazamenni.

 Jean a kislányával egy kisebb épületben élt, a felhőkarcolók árnyékában. Rendőrségi légautójával leparkolt az épület tetejére épített parkolóba. Kiszállt, utána pedig összébb húzta magán esőkabátját. Hűvös van, gondolta magában, miközben a tágas lifthez sétált.

  A lift kitette őt a nyolcadik emeleten, Jean pedig kiszálláskor már a kezében fogta a mágneskártyát. Végighúzta a 40-es jelzésű ajtó melletti panelen a kártyát, mire az ajtó kinyílt. A férfi belépett a szobába, maga mögött bezárta az ajtót, majd levette esőkabátját, amit az egyik kampó alakú fogasra akasztott fel.

– Megjöttem! – kiáltott lányának, aki hamarosan ott termett előtte, és szorosan apjához dörgölőzött akár egy kismacska. Jean megsimogatta kislánya fekete haját és egy puszit nyomott a feje búbjára.

  Apja és lánya az asztalnál ültek, a szűk ebédlőben. Egy kis, szürke készülék volt az asztalra helyezve, amiből két drót lógott ki. Az egyiket Jean, a másikat a lánya csatlakoztatta be a csatlakozójába.

– Milyen napod volt ma? – kérdezte Jean, hogy megtörje a kínos csöndet.

– Elment – felelte kurtán a lány. – Evánál voltam, sokat beszélgettünk.

– Az jó – mondta mosolyogva Jean.

  Jobb kezével dobolt az asztalon. Figyelte szép lányát, ahogy gondolataiba merülve ült. Nem tetszett neki, ha a lánya gondolkodik. Olyan távolinak tűnt olyankor, olyan másnak… Olyan, mint amilyen Érine volt. A szurvalens meg akarta törni a csöndet, ezért témát keresett.

– A mai napom fárasztó volt, és lassú. Egy fiatal álmodót vontam ki a forgalomból, akit sokáig kellett… - ekkor vette észre, hogy a lány megremeg.

– Jól vagy, Zoe? – kérdezte aggódva. –Fázol?

– Nem, csak… – Zoe félresöpörte az arcába lógó hajtincseit. – Csak sajnálom szegényeket. Az álmodó androidokat. – Zoe küszködött a könnyei visszatartásával. Az apja nem tudhatta meg, hogy ő is az.

 Jean elhúzta a száját, és lassan bólogatott.

– Én is – értett egyet lányával. – Pocsék érzés fegyvertelen ellenfelekre lőni. De ne feledd, hogy az álmok rendszerhibák. Az androidok nem tudnak álmodni, ahogy senki más sem. Ilyesmi csak a mesékben van – magyarázta a szurvalens. – És mint rendszerhibás modelleket, ki kell szűrnünk, nehogy ártsanak az olyanoknak, mint te vagy én.

Óvatosan megfogta kezeivel Zoe kezét. Hideg volt, és még mindig reszketett. Sőt, jobban reszket, mint eddig. Mintha apja beszéde nem hogy eltűntetné, hanem tovább táplálná a lány félelmeit. Mi a baj? Mitől retteg?

– Mi a baj, kicsim? – kérdezett rá Jean.

– Aggódom – nyögte ki végül Zoe, de nagyon halkan.

– Miért?

Zoe nyelvén volt már az igazság, de visszanyelte. Az apja nincs felkészülve erre az igazságra. De nem akart Jean optikai receptoraiba hazudni, ezért egy korábbi félelmét ismerte be apjának. Még ezt sem mondta neki soha.

– Érted, apa.  – Jean értetlen arckifejezéséből ítélve a lány bővebben is elmondta. – Nem akarom, hogy az egyik álmodó, akire fegyvert szegezel… visszalőjön rád.

Jean arcvonásai meglágyultak, és barátságosan simogatni kezdte lánya ujjait.

– Ne félts te engem, Zoe – nyugtatta meg a tini androidot a férfi. – Megvédem magamat. És téged is.

  Mindketten felálltak az asztaltól, amint kihúzták a gép kábelét a csatlakozójukból. Megölelték egymást.

– Szeretlek, apa.

– Én is szeretlek, kicsim. – Egy ideig csöndben szorították egymást, majd Jean szólalt meg.

– Mit szólnál, ha holnap este elmennénk egy üzletbe, és vennénk neked pár ruhát?

– Jó – egyezett bele mosolyogva Zoe. – Az jó lenne.

Apa nem ölne meg engem. Ő soha.

Az éjszaka hátralévő részét közös társasjátékkal töltötték, majd az akkumulátorra kapcsolódtak, magukat pedig kikapcsolták.

Jean másnap reggel is egyedül volt az irodában. Tájékoztatót kapott, hogy egyik társát halálosan megsebesítette a célpontja, akinél fegyver volt. Ezért az álmodóra ráküldték John Cronewerth-et. Akkor skatulyában szállíthatjuk el az álmodó maradványait a Gyárba, gondolta Jean, savanyúan mosolyogva. Monitorán figyelte épp az álmodó adatait. Egy idősebb, hetvenhét esztendeje működő android volt a célpont, aki fiatalabb éveiben a hadsereg egyik mesterlövészeként szolgált. Egy barátja adta ki a titkát, akinek mesélt az álmairól.

  Az álmodókat ugyanis közeli ismerőseik adták fel, amiért kaptak értük pénzösszegeket. De nem lehetett csakúgy bárkire rámutogatni, akinek nem tetszik a képe. Meg kell adni az álmodókra jellemző reakcióstüneteket, valamint hangfelvételt küldeni, amelyben az álmodó bevallja, hogy mi ő. A hamisítványokat a rendőrség ezzel foglakozó androidjai kiszűrik, és egységeket küldenek a téves riasztás küldőjének lakására. Az adatokat csak ezután továbbítják valamelyik szurvalens gépére, aki megkapja az android címét, fényképét, és a hozzátartozó azonosító kódot is. Ahogy ez történt most is.

  Jean a monitorján megpillantott egy borítékikont, és megnyitotta. Várta, amíg az üzenet teljesen betölt. Megjött a hanganyag, amit végighallgatott, és csak utána jöttek elő a fényképek, és az azonosító kód. Ekkor elképedve hőkölt hátra, kis híján felborítva székét.

  Saját lányát pillantotta meg a fényképen, az azonosítási kódját is felismerte.

Ez csak tévedés lehet, gondolta. Biztosan hiba történt az azonosítás során. De miután újra végighallgatta a mellékelt hanganyagot, rá kellett döbbennie, hogy nem csalás, ez a lánya hangja volt. Pánik lett úrrá rajta. A beküldő neve és azonosítója is ott díszelgett a fénykép mellett: Eva Breed. Hogy dezintegráltatná szét valami mocskos vírus, káromkodta el magát gondolatban a szurvalens. De a bejelentés megtörtént, és mind a három szurvalens gépére elment az üzenet. Jean sajnos nem tudta törölni az üzenetek mások gépéről, csak a sajátjáról. De annak meg nem volt sok értelme. Most mihez kezdjen?

 A saját lányomat nem ölöm meg. Most csak én vagyok az irodában, tehát Jim nem láthatja ezt a levelet, gondolkodott a férfi. Cronewerth pedig épp küldetést teljesít. Ami azt jelenti, hogy senki sem tudja jelenleg az azonosítókon kívül, hogy Zoe is álmodó. Ennél a pontnál viszont megállt. A lánya is álmodó? De hát az álmok rendszerhibák, nem? Zoe rendszerei mindig is tökéletesen működtek, teljesen normális lány volt. És képes volt mindenre, amire egy modern android. Akkor miért lenne ő hibás? És Jean most jutott el arra a pontra, hogy megkérdőjelezte egész eddigi életét. Talán egyik álmodó sem hibás? Végig teljesen normálisan működő androidokat lőttem le? Ha az androidok képesek lennének hányni, Jean most hányt volna. Eddig ez a variáció eszébe sem jutott.

  De most nem ért rá ezen rágódni, lesz még rá ideje bőven. Egyetlen dolgot tehet most. Zoét kell biztonságba helyeznie, aztán kitalálni valami megoldást a problémára. De hová vihetné? Csak egy másik, szurvalensmentes bolygó jöhetett szóba, mondjuk valahol az Ismeretlen Régiók rendszerei közt. De mégis addig hová rejtené el a lányát, amíg szerez egy űrhajót, ami elviszi őket egy távoli rendszerbe? Mindegy, előbb látni akarta a lányát. Látni akarta, hogy minden rendben van-e vele. Nem akarta elveszíteni Érine után Zoét is.

Jean elfogadta a megbízást, ezzel jelezve, hogy az ügy foglalt. Ezzel időt szerzett. A szurvalensek nem szokták ellopni egymástól az álmodókat. Ha valaki vállalt egy munkát, csak akkor kapta meg más, ha a szurvalens elpusztult vagy súlyosan megsérült.

  A férfi a tőle telhető leggyorsabban futott be a liftbe, szállt ki belőle a lakása emeletén, és húzta le a mágneskártyát a panelen. Otthon volt, újra. Bezárta az ajtót maga után, és előrántotta pisztolyát az övtokjából. A biztonság kedvéért, hátha mégis lenne itt valaki. Valaki, aki árthat neki és a lányának.

  Lépteket hallott a belső szobából. A pisztolyt a léptek irányába szegezte. Pillanatokon belül megpillantotta Zoét, aki a pisztolyt meglátva megrémült, és összeroskadt. Zokogásban tört ki. Jean gyorsan visszadugta pisztolyát a tokjába, és óvatosan közelített Zoéhoz. A lány azonban igyekezett elhúzódni tőle, minél távolabbra.

– Nyugi kicsim, nyugi – próbálta nyugtatni lányát a szurvalens. Jean megadóan felemelte két kezét, és letérdelt a lányához. – Nem foglak bántani. Sosem lennék képes rá.

  Zoe felé nyújtotta jobb kezét. A lány félt megfogni. Tartott attól, hogy az apja magához rántja, majd azonnal fejbe lövi őt. Jean elkezdett dúdolni egy dalalmot. Zoe felismerte, és deja vu érzése lett. Emlékezett rá, hogy amikor egyszer, évekkel ezelőtt megsérült az elektromos vezeték, akkor is sírva összeesett, és félt mindentől, ami mozgott a sötétben. De az apja dúdolta ezt neki akkor, az akkor még pici Zoe pedig visszadúdolta, és megfogta apja kinyújtott kezét. Zoe most is dúdolt, majd megfogta apja kezét. Jean magához ölelte kislányát, aki a vállába temette arcát, és zokogott. A férfi megpuszilta gyermeke kobakját, és nyugtatóan simogatta a fiatal androidlány hátát.

Mindketten az ebédlőben voltak. Zoe ült az egyik széken, és törölgette arcáról a folyadékot, míg Jean a falna támaszkodva számolt be neki arról, ami történt. Zoe szemébe ismét könnyek szöktek, mikor megtudta, hogy a legjobb barátnője árulta el. De Jean azzal nyugtatta, hogy szerinte Zoéval semmi probléma nincs, nem közveszélyes android.

– Mi szurvalensek sosem gondolkodtunk el azon, hogy vajon az álmodók álmai tényleg rendszerhibák-e. Mert egyikünk se ismert személyesen egy álmodót. Sosem beszélgettek vele úgy, ahogy most én te veled.

  Jean nagyot sóhajtott, és rázta a fejét.

– És most mi lesz? – kérdezte Zoe aggódva. Jean mélyen lánya optikai eszközébe nézett.

– Biztonságos helyre kell menekülnöd. Oda, ahová nem terjed ki a Liga befolyása, ahol nincsenek szurvalensek.

– A háborús övezetekbe? – kérdezte óvatosan a lány.

Jean helytelenítően megrázta a fejét.

– Nem lenne jó. Ha rájönnek, hogy kik vagyunk, lelőnének. De… –  gondolkodott el Jean. – De az Ismeretlen Régiók valamelyikén biztonságban elrejtőzhetünk. Oda nem mernének szurvalens küldeni utánunk.

Zoe egyetértően bólintott. Majd eszébe jutott ez a kérdés, ami Jeant is foglalkoztatta.

– És honnan szerzünk űrhajót?

– Látod, azt nem tudom – felelte sóhajtva a férfi. Egy űrhajó megvásárlása eltart egy darabig. A pénz előteremtésén kívül pedig várni kell egy hetet, mire a kért jármű adatait teljesen a vásárló adataihoz igazítják. Egy hétig pedig nehéz lesz bujkálni a városban. De egy valamiben biztos volt, és ezt meg is mondta a lányának.

– De annyit tudok, hogy óvatosnak kell lennünk. Én nem lőnélek le, és talán Jim se, ha elmagyarázzuk neki a helyzetünket. De Cronewerth habozás nélkül megtenné.

  Zoe ismerte apja kollégáit annak beszámolóiból. Pontosan tudta, kiket takarnak a nevek.

– Akkor szerinted – kezdte Zoe – előfordulhat, hogy a saját társaidat kell megölnöd?

– Igen – válaszolt zordan Jean. Ha egy szurvalens egy másik szurvalenst pusztít el, akkor egy harmadik szurvalens feladatául tűzik ki, hogy egykori társa ellen használja a pisztolyát. A fizetés persze egy álmodóért járó fejpénznek a duplája. Fejpénz, ízlelgette a szót Jean. Nekünk elvileg a túlélést kéne segítenünk, ezért neveznek minket szurvalensnek. Ehhez képest olyanok vagyunk, mint az orgyilkosok.

  Gondolataiból egy kivágódó ajtó, és egy pisztoly elsülése zavarta fel. Jean pont akkor rántotta elő a saját fegyverét, amikor látni lehetett Zoe falnak csapódó testét. A lány az asztal alá borult, testén cikáztak az elektromos kisülések. Pont a törzsét találták el. Jean a lövészre szegezte a tekintetét. Azonnal felismerhető volt nagy termetéről, széles vállairól és zilált, vállig érő vörös hajából.

– Cronewerth! – kiáltotta lánya gyilkosának a nevét.

– Üdv! – intett barátságosan az android.

  Jean lassan lányára pillantott. Nem mozdult meg, csak sisteregtek az áramkörei. A szeme nyitva maradt. Jean kezéből kiesett a pisztoly, ahogy gyorsan megragadta az asztal szélét, és félrelökte. Végtagjai remegtek, ahogy megragadta Zoe sistergő holttestét. Könnyei lánya ruhájára folytak.

– Zoe – szólította lányát halkan, majd erőteljesebben rákiáltott. – Zoe!

– Halkabban, Mespalare! Ő már úgysem hallja – próbálta csitítani Jeant a szurvalens.

– ZOE! – ordította gyermeke nevét a plafon felé fordulva, magához szorítva a holttestet.

– Vigyázz, még megráz az áram! Aztán akkor te is zárlatos leszel.

  Jeant nem érdekelte. Már semmi sem érdekelte. Nem akarta elhinni, de el kellett. Zoe haldoklott. A törzsén találták el a bénító lövedékkel, mely hatását három perc alatt kifejti. Egy szerelő sem tudná megjavítani Zoét. Mindennek vége. Vagy mégsem? Jeant egy új, eddig ismeretlen, sosem tapasztalt érzés kerítette hatalmába. Meleg érzés, melytől sokkal erősebbnek érezte magát. Minden félelme, aggodalma, és szomorúsága egybegyűlt ezzel az új érzéssel, ennek ellenére már nem félt. A vágyai kiélesedtek, akár agy kés. Egy kés, ami arra vár, hogy lesújtsanak vele valamire, amit átvághat. A szurvalens sok androidról hallott, akik ezt már átérezték, de nem hitte volna, hogy ő maga megtapasztalja.

  Gyűlölet. Igen, ez volt az érzés neve. Jean gyűlölt, teljes szívéből. A földre helyezte Zoét, utána pedig felállt.

– Jó, elég ebből az érzelgősségből – mondta durván a nagydarab férfi. – Megyek, jelentek a rendőrségnek. Ha akarod, megfelezhetjük a pénzt. Szar lehet neked.

 El sem tudnád képzelni, mennyire szar, gondolta a gyűlölettől majd szétrobbanó android. Oldalra pillantott, egyenesen a pisztolyára. Felvette, majd gyorsan ellenőrizte az állapotát. Teljesen meg volt töltve.

– Mond, Cronewerth – kezdte Jean. – Te el tudod képzelni, milyen lehet elpusztulni? – A hangja remegett a gyűlölettől, ahogy a végtagjai is.

– Nem – felelte egykedvűen a gyilkos. – És nem is vágyok rá.

– Most megtapasztalod! – ordította a sebzett szívű android, és egykori társára fogta a fegyverét. Amilyen gyorsan csak tőle telt, meghúzta a ravaszt.

A lövés a falat találta el, Cronewerth ugyanis elbukfencezett az útból. Számított rá, hogy Jean tüzet fog nyitni. De ez nem csökkentette Jean haragját, aki még két lövést adott le, de mindkettő a padlón hagyott nyomot. A vörös hajú szurvalens a hálószobáig bukfencezett. Az ajtó sarkából viszonozta a tüzet. Jean az asztal mögé guggolt, ami mögül folytatta a vad sorozást. A beállt pillanatnyi szünetben Cronewerth próbált hatni a gyűlölettől izzó androidra.

– Ugyan már, Mespalare! Te is tudod, hogy a munka az munka!

– Pokolba a munkával! – kiáltotta a fiatalabbik szurvalens, és még két lövést adott le. Nem ért el vele semmit.

– Nem akarlak lelőni Mespalare! De ha folytatod ezt, muszáj lesz. Jogom van hozzá most, hogy ellenem fordultál! Dobd el a fegyvert és beszé…

– Kuss!

Egy percen át ment zajlott a lövöldözés. Se Cronewerth, se Jean nem jutottak előrébb a fedezékekből való tüzeléssel. Csak annyit értek el, hogy a vakolat a padló nagy részét fehérre festette. Cronewerth ráunt a végtelennek látszó lövöldözésre, különösen azért, mert a pisztolya kezdett lemerülni. Tervet eszelt ki Jean ellen. A hálószobában lévő tárgyak egyikét – egy labdát – dobott az ebédlőbe, amit az elvakult szurvalens szét is lőtt. Ekkor lépett elő az ajtó mögül az android, kihasználva hogy Jeannek koncentrálnia kell a pontos célzáshoz, mely igénybe vesz másfél másodpercet. A lövése súrolta az android vállát, aki gyorsan visszaroskadt az asztal mögé. Cronewerth előre lendült, az ebédlőbe lépett. Gyorsan letérdelt, hogy elkerülje Jean következő lövedékét, ami a feje helyett így a falat találta el. A testes szurvalens célzott, és lőtt. Egy pisztoly két darabja hevert a földön a következő másodpercekben. A férfi ismét lőni akart, de mielőtt leadhatta volna a Jeant megsemmisítő lövést, a pisztolya jelzője pirosan villogott kétszer, utána le is állt.

-Francba! – kiáltotta Cronewerth, majd figyelte, ahogy Jean átugrik az asztal fölött, és felé fut. Ismét kihasználva a Jean dühét, a testes szurvalens a pisztolyát az android arcának vágta, akinek nem volt ideje kikerüli. Jean megbotlott, és elesett. A másik eközben gyorsan rugdosni kezdte a földön fekvő ellenfelét. Jean elkapta lánya gyilkosának lábát, és kirántotta. A két férfi a földön folytatta a birkózást. A percek alatt lezajló ütések és rúgások, meg persze a lövöldözés kicsit kezdték lecsillapítani Jean féktelennek látszó haragját.

  Cronewerth viszont egyre dühösebb volt. Nem bírt egyszerűen az ellenfelével. Jean erőt tekintve gyengébb volt nála, viszont jóval fürgébb. Mikor már mindkettejük arcán horpadások keletkeztek, a testes android talált egy jó fogást ellenfelén. Jean a következő pillanatban a levegőbe emelkedett, majd pedig átrepülte a szobát. Végtagjai – mikkel az esést tompította – sajogtak, de nem volt ideje a fájdalomra. Nagydarab kollégája ugyanis éppen felé tartott. Talpra állt, és gondolkodni kezdett. 

  Ha így folytatom, ki fog csinálni, gondolta. Ekkor eszébe jutott a házban elrejtett pisztoly. A szurvalensek nem hozhatták haza fegyvereiket, de Jean azért gondolt az ehhez hasonló esetekre. Mikor nincs nála a pisztolya akkor, amikor kéne. Kitért oldalra Cronewerth ütése elől, majd elbukfencezett a monstrum közeléből. Beszaladt a szobába, nyomában a nagydarab ellenféllel. Az ajtó melletti panelen gyorsan megnyomta a bezáró gombot, mire az ajtó rácsukódott a már félig belépett ellenségére. Cronewerth beszorult.

  Jean széttárta a szekrény ajtaját, és kutatni kezdett a ruhák között a pisztolyért. Pont időben találta meg, amikor Cronewerth már kiszabadult az ajtó és a fal szorításából, és egy méterrel előtte állt meg. Kirántotta a pólók közül a fegyvert, és a megszeppent ellenfél fejére célzott vele.

– Ó! – csodálkozott el. – Szóval fegyvert rejtegetsz itthon. Tudod, hogy ez illegális, ugye?

-Fogd be a szád! Úgyis megdöglesz – fenyegetőzött a pisztollyal Jean, majd egy másodperc tétovázás után meghúzta a ravaszt.

  Cronewerth feje szó szerint szétrobbant, azonnal kivégezve ezzel az androidot. Jean kiment az ebédlőbe, hogy még egyszer ellenőrizze lányának állapotát. Minden életműködés leállt, Zoe tényleg meghalt. Jean bánatosan sóhajtott egyet, ahogy leroskadt az egyik székre. Elfáradt, izmos ellenfele keményen lemerítette. Megnézte a kezében lévő pisztolyt, utána azonnal eldobta a fegyvert, mintha undorodna tőle.

Jean kora reggel már elhagyta a várost autójával, és a távoli hegyeknél parkolt le. Ásott egy gödröt, amelybe Zoe holttestét temette. Kislányát túlságosan szerette ahhoz, hogy hagyja bezúzatni. Különleges android volt, aki kedvességével és odaadásával bearanyozta az Érine utáni időszakot.

  Ahogy gondolatban megemlékezett kislányáról, eszébe jutott Cronewerth tétovázása is abban az egy másodpercig, amíg Jean el nem sütötte a pisztolyát. Lehetősége lett volna megfordítania harc állását, de nem tette. Vajon miért nem? Talán, mert maga is meg akart halni, mert bűnösnek érezte magát? Ki tudja. A szurvalens hullája azóta is ott hevert a házban, Jean el sem mozdította.

  Zoe nagyon szerette ezeket a hegyeket. Gyerekkorában sokszor jöttek ki ide hármasban, és játszottak sokat. Jean minél többször gondolt vissza ezekre az időkre, annál inkább fájtak neki az emlékek.

   Miközben idehozta Zoe testét és megásta neki a gödröt, arra gondolt, hogy az álmodók talán a lehető legközelebb kerülnek az Emberhez. Az emberi történetek szóltak mindig csodálatos álmokról, így mindenki azt hitte, hogy csak mese lehet az ilyesmi. De Zoe és a többi álmodó bebizonyította ennek az ellenkezőjét, és ezért lakolniuk kellett. Jean ezért temette el a földbe kislányát, mert ez a módszer hasonlít arra leginkább, ahogy az emberek temették el szeretteiket.

– Szeretlek, kicsim. – mondta a sírnak.

  Jean még fél órát állt a sír előtt. Mesterséges haját fújta a szél, és ahogy az égre nézett, figyelte ahogy elszáll egy fehér galamb a feje fölött, és a síron megpihen. Némán bólintott egyet, és a légautója felé sétált.

Nem ment be dolgozni. Szerencséjére Jim ott volt az irodában, így fel se tűnt senkinek a hiánya. Ő maradt az utolsó szurvalens, mert Jean sosem fog visszatérni. A szurvalensek esőkabátjától is megvált, pisztolyát és Cronewerth maradványait pedig elrejtette.

  Az ex-szurvalens egy szerelőnél megcsináltatta az arcát, és a karján szerzett sebet. Vett egy jegyet az egyik induló űrhajóra, és az esőkabátját öltönyre cserélte. Készen állt az indulásra, és arra hogy maga mögött hagyja a múltját. Még nem tudta, mi már rá. De nem is érdekelte.

  Jean az űrhajón rácsatlakoztatta magát a feltöltőre, és mély álomba szenderült. A szó legszorosabb értelmében.         

Reag Wonderton éppen az irodájában ült. Ablakán keresztül világított be a napfény, pontosan az íróasztalára. A férfi krémszínű ballonkabátjában ült íróasztala mögött, és kezeivel számítógépe billentyűit nyomogatta. Egy regényt tervezett írni. Egy regényt, ami távoli csillagok közt játszódik. De elakadt. Nem tudta, hogyan menthetné ki hőseit a kulimászból. Történetében két kém csapdába került, miközben a Marson akartak felrobbantani egy pajzsgenerátort. Minden oldalról bekerítették őket a rendőri erők. Reag pedig csak rövid, szőkésbarna hajába túrt, és tanácstalanul meredt a monitorra. Elkáromkodta magát, majd gyorsan elmentette a művét. Ezután kilépett a szövegszerkesztő programból, és megnyitott egy másik mappát. A mappát, amiben az ügyei sorakoztak. Reag egy szurvalens volt, egész pontosan az Egyesült Szurvalens Erők egyik alcsoportjának tagja. A férfi nyomozó volt. Kortyolt egyet a langyos kávéjából, majd visszatette a számítógépe mellé. Végigsimított az arcán, és tapasztalta hogy elfelejtett borotválkozni. Gordon biztos szóvá fogja majd tenni, ha bejön hozzá. Gordon a felettese volt, és egyben a ESZE nyomozócsoportjának vezetője.

  Reag hangosan felolvasta az első ügyét.

-Kelet-Veniceben lelőttek egy idős férfit egy Smith-típusú sugárvetővel. A tettes elejtette a pisztolyát, rajta maradtak az ujjlenyomatai. A labor most vizsgálja. Eredmény várható: csütörtök. Ha megkapta a tájékoztatást, és a tettes nevét, keresse fel. Élve vagy halva: élve. – Miután befejezte, hátradőlt, és lábait feltette az asztalra. Komolyan elgondolkodott. Egyetlen szemtanúja volt a gyilkosságnak, de az sem látott sokat, és nem tudta kommentálni az eseményeket. A sokk hatása. Reag felolvasta a második ügyét is.

-Elloptak három arany nyakláncot a Nyugat-Veniceben élő ifj. Wanda Vontartufftől. Értékük: darabonként kétezer titán. Feladat: találja meg a bűnöst, lehetőleg élve fogja el, és szerezze vissza az ékszereket, sértetlenül. – miután végzett, a sivár plafont bámulta. Az esze máshol járt, és nem az ügyein. Egyik ügyével sem tudott haladni, ő volt az iroda talán legpocsékabb nyomozója. Irigyelte a katonai szurvalens osztagokat, akik megkapták az izgalmas feladatokat. Merengett, milyen lehetett a Spinoza, mielőtt még az ESZE megalakult.

Ő maga még nem élt akkor. A történet száz évre nyúlik vissza, amikor is a Spinoza bolygó lakóit hihetetlen adókkal sújtotta a Perthon Birodalom. A lakók fellázadtak, de a rendőrség a zsarnokokhoz volt hű. Az első lázadásokat leverték, de ennek meg is lett a következménye. A spinozaiak elfordultak a rendőrségről, sőt fiatalok gyakran vertek meg magányosan állomásozó rendőröket. Ekkor kezdte meg tevékenységét az ESZE, akiket akkor még máshogy hívtak. Ők voltak a perthoniakkal évek óta háborúzó Grimmid Birodalom. Kémeket bíztak meg, hogy csempésszenek be fegyvereket a Spinozára, és tanítsák meg bánni velük a lázadókat. Az első ilyen önkéntesekből alakult meg a Védőkar nevű fegyveres alakulat, ami – a grimmidi kémek tanácsai szerint – elkezdett segíteni a rászorulókon, hol fegyverrel, hol pénzzel. Pénzt a grimmidiek adtak nekik, így nyerték el szépen lassan az egész Spinoza bizalmát. A Perthon Birodalom többi bolygóján is lezajlott ugyanez a menet. Hol sikeresen, hol sikertelenül számolták fel a grimmidi kémek tevékenységét. A Spinozára az utóbbi vonatkozott. A Védőkar szembeszegült a rendőrséggel, és bolygóra kirendelt katonai alakulatokkal. A Védőkar kitartása és hősiessége szimpatizánsokra talált a perthoniak seregében, így több katona is beállt a népi seregbe. A harcok két évig húzódtak, mert ennyi idő kellett ahhoz hogy a Grimmid Birodalom behatoljon a Spinoza rendszert is felölelő Periklész Háromszögbe. Négy nap alatt kiűzték a perthoniakat a Háromszögből, majd foglalták el a rendszereket. A Spinoza Védőkarját kinevezték a hivatalos, új rendfenntartó erőnek, mely a hadsereget és a rendőrséget volt hivatott pótolni. Még a nevüket – „szurvalens” – is a Grimmid Birodalomtól kapták. A szurvalens az angol survivor szóból jött, ami túlélőt jelent. A Védőkar pedig segítette az spinozaiakat a túlélésben, ezért a szurvalens szó lett a „túlélést segítő” harcosok neve. A grimmidiek betartották sok ígéretüket. Modernizálták a bolygót, minden szempontból. Városokat emeltek, iskolákat és kórházakat építettek. És ahogy az várható volt, értékesítették a bolygó ásványkincseit is. Fejlesztették a kereskedelmet, és a hadsereget is titánmilliárdokkal támogatták.

  Reag Wonderton tíz évvel ezek után – 2456 – született. Jelenleg i. sz. 2494-et írunk. A Periklész Háromszög pedig az Androméda-galaxis északi szélén helyezkedett el.

A középkorú férfit gondolataiból a nyíló ajtó zökkentette ki. Először azt hitte, hogy Gordon az. De nem, csak April volt az. A társa, April Hammer. A nő minden szempontból vonzó volt. Haja hosszú, jól fésült és ragyogóan barna. Teste pedig homokóra alakú, keblei közepesek voltak. Talán még sem volt olyan tökéletes, legalábbis Reag számára nem. Reag azt szerette, ha egy nőnek nagy a melle. Szereti a „biopárnákat”, ahogy ő szokta nevezni a melleket.

  April pár évvel volt fiatalabb a nyomozónál, mégis, valahogy sokkal fiatalabbnak tűnt. Nem játszott rajta az a letargikus hangulat, ami általában a szurvalens nyomozók védjegyévé vált.

  April felakasztotta az ajtó melletti fogasra fekete kabátját, és leült az íróasztalához. Csak ezután köszönt Reagnek.

-Jó reggelt, Reag.

-Viszont – mondta a férfi.

-Hogy haladsz? Megoldottad már a Nyugat-venince-i rablást? – kérdezte. Reag megrázta a fejét.

-Nem. Fogalmam sincs, mit csináljak. – April erre vett egy nagy levegőt, majd kifújta.

-Hát, sejthető volt. Már fél éve egy ügyet sem tudtál megoldani.

-Fél éve? – kérdezte szórakozottan a nyomozó. –Az rekord.

-Nevess csak, nyilván Mr. Donald Gordon is kiköpi a vakbelét jókedvében, ha meglátja hogy megint itt lopod a napot és íród a ponyváidat. Amiket sohasem fogsz eladni – tette hozzá. Reag nem vette magára a sértéseket. Nem tervezett megélni a regényeiből, csak a saját szórakoztatására írta őket. De a tény az tény, Gordon nem fog…

-REAG WONDERTON! – hallotta meg a nevét, a hangosbemondóból. Gordon hangja volt az. Nem tűnt vidámnak. Ez a hangsúly azt jelentette, hogy fel kell mennie nagydarab főnökéhez. Nem is volt szükség parancsra, Reag azonnal felállt, és már indult is az ajtóhoz. April szólt hozzá, mikor a férfi megfogta a kilincset.

-Milyen virágokat kérsz a sírodra?

-Orgonát – mondta mosolyogva a férfi, majd lenyomta a kilincset, és kilépett az ajtón.

Miközben ment felfelé az emeletre a panorámás lift segítségével, ránézett a bolygóra. Figyelte, ahogy a szurvalensek repülő autói cikáznak a modern város épületei között. Venice volt a bolygó fővárosa, és négy részre osztották. Nyugati, keleti, északi és déli körzet. Az ESZE központja Dél-Veniceben épült fel, a régi rendőrkaptányság épületére. Venice ízlésesen kialakított város volt. Kevés felhőkarcoló, több lakótömb, és a külvárosban családi házak is épültek. Minden körzetnek volt egy kórháza, egy iskolája. A város központjában voltak az egyetemek és a főiskolák, a külvárosban pedig szakiskolák voltak. A külvároson kívül pedig a szurvalens hadsereg kiképzőközpontja. Az utcákon voltak fák ültetve, és a közlekedés is jól irányított volt. De Reaget mindig az bosszantotta, hogy a Grimmid Birodalom nélkül ezt sosem érhették volna el. Teljesen egyedül sosem tudtak volna felszabadulni vagy felzárkózni a galaktikus normákhoz.

Donald Gordon irodája úgy nézett ki, akár egy múzeum. Egyes híresztelések szerint az igazgató haza se ment soha, hanem az irodájában aludt.

  A falakon háborús térképek voltak, a falra épített vitrinekben pedig kitüntetések, régi fegyverek és pár serleg díszelgett. Közvetlenül az íróasztalon pedig egy holofotó a testes Gordonról, ahogy kezet fog Quentin T. Quinnel, a grimmidi külügyminiszterrel. Az íróasztal mögött pedig maga Gordon nézett a szurvalensre.

  A tekintete szigorú volt. Az íróasztalon csak a bal kezével dobolt, a jobb kezét Reag nem látta. Rövid, ősz haja és ősz körszakálla volt. Reag igyekezett nyugodt maradni, nem szerette volna magára haragítani ezt az embert. De ezzel elkésett.

-Reag Wonderton, mondja meg nekem, mihez kezdjek magával? – kérdezte félig elcsüggedten, félig mérgesen (vagy a méregtől elcsüggedve) az igazgató.

Reag nem szólalt meg. Gordon folytatta.

-Tudja, hogy hány éves vagyok most, Wonderton? – kérdezte. A nyomozó gyorsan lefuttatott egy fejszámolást, majd kimondta az öreg harcos életkorát.

-Kereken hatvankét éves, uram.

-Tud számolni – jegyezte meg gúnyosan Gordon, majd hátradőlt a székében. Egy ideig csönd volt az irodában. A holofon sem csörgött, Gordon kikapcsoltatta negyven percre.

-Nos, ne raboljuk tovább egymás idejét – javasolta Reag. Gordon érdeklődve ránézett. Majd lassan bólintott.

-Magát nem hülyézhetem le, Wonderton – kezdte. –Ön nagyon szép eredményeket ért el a felvételi vizsgán. Ezért is helyeztük önt a nyomozókhoz. Maga mégis a leglustább szurvalens, akit eddig láttam. Hat hónapja nem oldott meg egy ügyet sem. Mondja Wonderton, miért nem végzi a munkáját? – Reag számított erre a kérdésre. Pókerarccal válaszolt.

-Mert katona akartam lenni uram, és nem nyomozó.

-Vagy úgy… Tudja, sok katona megirigyelhetné önt. Magának nem kell állandó riadókészültségben lennie, nem kell robbantásokra felriadnia, és nem kell imádkoznia Istenhez, hogy túléljen még egy napot az Androméda-galaxis valamelyik háború sújtotta övezetében. Ön reggel fél hétkor felkel, és hét óráig vagy itt van, vagy pedig a várost járja, és olyan ügyeket old meg, amikhez nem kell sok fizikai erőt használnia. Röviden: király élete van. Azért, mert kimagaslóak voltak a felvételi eredményei. Erre így hálálja meg a bolygónak ezt a szívességet. – Gordon rágyújtott egy cigarettára. A páraelszívók megkezdték működésüket, így egyetlen füstfoszlány sem ért el a nyomozó orráig. Reag mosolyogva válaszolt.

-Köszönöm uram, de mikor jelentkeztem ide, nem nyomozó, hanem katona szerettem volna lenni. És szerettem volna a legjobbat kihozni magamból, ezért is írtam meg jóra a felvételimet.

-Hát, ilyen az élet – fűzte hozzá az igazgató. –Ezek azok a pillanatok, mikor megérte volna játszani a hülyét. De nem hibáztatom, nem tudhatta hogy csak azokat küldjük harcolni, akikért nem kár. Önért kár lett volna. Maga okos. Maga fürge, intelligens, és nem utolsó sorban kreatív. De, ha már témánál vagyunk, felteszek önnek egy kérdést. – Gordon szívott egy slukkot, majd miután kifújta a füstöt, feltette a kérdését.

-Miért akar katona lenni, ilyen adottságokkal?

-Mert mikor még kisgyerek voltam, apám sokat mesélt a Védőkar bátorságáról és vitézségéről. Ezek a történetek annyira megragadtak, hogy eldöntöttem: én is katona akarok lenni. Hős akarok lenni, uram. – Gordon elmosolyodott.

-Hős… Tudja Wonderton, a maga korában már nem célszerű ilyesmiről álmodozni. Én harcoltam azokkal a szemét perthoniakkal, és sok ember halálát láttam. Olyan borzalmakat átéltem, amiket maga még a rémálmaiban sem fog, és azt tanácsolom: ne is akarjon. Jó magának a nyomozó szerep, higgyen nekem Wonderton – mondta Gordon, majd jobb kezét az asztalra tette. Lehúzta fekete kesztyűjét, és mutatta Reagnek a fémesen csillogó mechanikus kézfejét. Reag nyelt egyet. Gordon kedvesen elmosolyodott.

-Mások kárán tanul az okos, Wonderton. Ezt jól jegyezze meg!

Reag hazafelé tartott már a repülő autójában. Besötétedett, ő maga pedig gondolkodott a főnöke szavain. „Mások kárán tanul az okos.” - idézte vissza szó szerint ezt a régi közmondást. A baj csak az, hogy Reag nem így hitte. Sokakkal ellentétben még neki is voltak álmai, céljai felnőttkorára. A szurvalensek nagy része levetkőzi az álmokat, vagy azzal, hogy sikerül bekerülnie az ESZE-be, teljesítette az álmait. Reagnek eszébe jutott, hogy mennyire magányos. Senki sem várja őt otthon. Volt egy nő, akivel annyira szerették egymást, hogy összeházasodtak. De csak két évig éltek együtt, aztán elváltak. A nő nem tudta tovább elviselni Reag gyakran gyerekes hozzáállását az élethez. Reag folyton az álmairól beszélt, és történeteket talált ki, s próbált képernyőre vetni. De nem volt hajlandó vállalni a gyerekneveléssel járó kötelességeket. Mintha menekült volna előlük. Talán tényleg menekült. De hát, ki nem? Ezzel a kérdéssel vigasztalta magát magányos estéin.

  Reag leszállt a tetőre épített parkolóban. Az ő autóján kívül még tíz másik parkolt a tetőn. Beszállt a liftbe, ami levitte őt a hetedik emeletre. Ott volt a lakása. Kiszállt a liftből, belső zsebéből kivette az elektronikus kártyáját. A saját ajtója elé ált, és az azonosító panelbe csúsztatta be a kulcsát. Az ajtó kinyílt,  Reag kivette a kulcsát, és belépett a lakásba. Az ajtó mögötte bezáródott. A nyomozó levette ballonkabátját, és a fogasra akasztotta. Lassan levette a cipőjét, és leült a nappalija fotelébe. Bekapcsolta a TV-t. Éppen az esti híradó ment.

  Egy fekete bőrű riporternő mondta be a galaxis híreit. Jobban mondva az Androméda-galaxisban történő fontosabb eseményeket. És mióta a háború tartott, volt is miről beszélni. A TV képeket közvetített szétrobbanó csatahajókról, páncélozott járművekről, és medikusokról, akik a csatatéren megsebesült katonákat látták el. Pár tábornokot, és a hadügyminisztert is meginterjúvoltak, akik mondták a szokásos sablonszöveget, amit ilyenkor szoktak. Végül Reag ráunt a hírekre, és helyette készített magának szendvicseket, forró csokoládét, majd betette a kedvenc filmjét – Álmok a jövőről - a lejátszóba. Az elkövetkezendő két és fél órát filmnézéssel töltötte.

A férfit másnap reggel April már fogadta, és arra kérte, hogy menjen fel az igazgató irodájába. Reag nem értette, hogy miért. De Gordon beszélni akart vele ismét, ezért tette amire utasították. Az igazgatói irodában Gordon már mosolyogva várta. Most is cigarettázott, a páraelszívók pedig búgva tették a dolgukat.

-Üljön le – intett az igazgató Reagnek, aki helyet is foglalt vele szemben, az íróasztal másik oldalán.

-Baj van, uram? – kérdezte a nyomozó. Gordon megrázta a fejét.

-Nem – válaszolta. –Sőt képzelje el, akadt maga számára egy testhezálló feladatom. – Reag elcsodálkozott. Új megbízás? Azokat nem személyesen, hanem a számítógép adatbázisába küldik, és a nyomozók onnan tudják megnézni a feladatot. Ráadásul pont az igazgató… Érdekes feladat lehet.

-Mi az, uram? – kérdezte kissé gyanakvóan a szurvalens. Gordon mosolyogva kezdett bele a feladat ismertetésébe.

-Testőri szolgálatot fog ellátni. Méghozzá nem is akárkinek a testőre lesz. Ismerős önnek Quentin T. Quinn neve, igaz? Na, a lányáról van szó. Hajótörést szenvedtek el, a luxusjachtjuk lezuhant Lightville közelében. Most ott őrzi őt pár szurvalens katona. A feladat, hogy épségben áthozza őt a Grand Eye sivatagon. Megkap tőlünk három dzsipet, egyiken maga utazik, a másikon a hercegnő és a pár testőrkatona, a harmadikon pedig pár hűséges katonánk lesz, akikben teljesen megbízom. Képzett katonák, arra mérget vehet.

Reag értetlenül pásztázta az irodát.

-Uram, miért nem küld csapatszállítót és jól fegyverzett szurvalens katona osztagokat? Nagyon jól tudja, mennyi králinfarkas él a sivatagban. Miért pont engem, egy nyomozót küld?

-Először is azért, drága Wonderton, mert jeleztem a kívánságát a hadseregünk tábornokának. Hogy katona akart lenni. Megmutattam a munkalapját, és hát nem volt elájulva, elhiheti. Nem akart esélyt adni magának, de én meggyőztem arról, hogy maga hasznos tagja lehetne a seregnek. Aztán jött ez a katasztrófa, és közös egyetértés alapján arra jutottunk, hogy ez önnek remek bizonyítási lehetőség. Más szóval próba. – Reag elgondolkodott, majd bólintott.

-Köszönöm uram – mondta őszintén, de az igazgató felemelte mechanikus kezének mutatóujját.

-Várjon Wonderton, ez még csak az első probléma volt. A második probléma… nos, tudja mit jelent az hogy „kémkedni”? – Reag bólintott. –Az a helyzet hogy rájöttem: kémek dolgoznak az ESZÉ-n belül.

-Miből jött rá? – kérdezte érdeklődve Reag.

-Tudja, Quentin T. Quinn lányát kalózok támadták meg. A kalózokat sikerült likvidálni, de ez most nem fontos. Ami viszont az, hogy ezek a kalózok átjutottak a bolygót védő energiapajzson. Volt érvényes pajzskód-szoftverük a mi pajzsunkhoz. Maga is tudja, hogy ha nincs ez a szoftver telepítve egy hajó központi számítógépébe, akkor a jármű felrobban, amint átjut a pajzson. Valaki kiadta nekik a megfelelő szoftvert, de a küldés nem az általunk felügyelt számítógépekről történt. Ezt negyed órával ezelőtt tudatták velem. Egy személyi számítógépről küldték el a kódokat, más módszer erre nincs. És mivel ennek a szoftvernek civilek nem ismerik a létezését, csakis egy belsős adhatta ki őket. Két nyomozót is ráállítottam az ügyre. Már órák óta a személyzetet hallgatják ki.

-Én nem vagyok gyanúsított? – kérdezte a szurvalens. A főnöke elmosolyodott, majd szívott egy slukkot a cigarettából. Kifújása után megrázta a fejét.

-Nem Wonderton. Ezért adom magának az ügyet. Azért nem küldök magával pilótákat, mert most a pilóták vallatása folyik.

-Ki hallgatja ki őket? Persze, ha szabad megkérdeznem.

-Agatha Light – mondta Gordon, Reag pedig elégedetten bólintott. Megnyugodott, mert Agatha Light profi volt a kihallgatásban.

   Az igazgató elnyomta a cigarettát, majd bal kezével megfogta a nyomozó vállát.

-Hős akart lenni, Wonderton. Akkor legyen is az, itt a lehetőség! Quinn miniszter úr a barátom. Ha elcseszi a küldetést, én magam lövöm le. A lánynak egy haja szála sem görbülhet, érti? – Reag bólintott. De eszébe jutott egy újabb kérdés.

-És mi van, ha a kém színre lép a küldetés során? – Gordon a saját nyaka előtt húzta végig a kézfejét. A szurvalens nyomozó bólintott. Félreérthetetlen parancs volt.         

A nyomozó és a mellé kirendelt katonák már rótták is a sivatagot dzsipjeikben, és egymással rádión tartották a kapcsolatot. Reag ugyan nem szólalt meg, de hallgatta a többi katona társalgását. És az arcára mosoly ült ki. Végre olyan érzése volt, hogy tartozik valahová. Az irodában egész nap, magányosan ülni, hallgatni April panaszait a férjéről és írni a történeteit, amik valószínűleg sosem lesznek kiadva, sokkal nyomasztóbb volt. Ezt szerette a nyomozó. Jókat utazgatni, hallgatni a többiek vicceit, élményeit. Most már ő is szurkolt magának, hogy a küldetés sikerüljön. Mikor azonban elérték Lighville határát, a férfi hivatalos arckifejezést erőltetett magára. Legyen bármennyire is jó a kedve, egy miniszter lányát fogják őrizni. Aki állítólag… nem könnyű eset.

A város kapujában szálltak ki a katonák járgányaikból, közvetlen utánuk tudott csak a nyomozó kimászni a járműből. Izgatottságában nem találta meg az ajtó nyitógombját, ezért az egyik katona nyitott neki ajtót. Csak ezután nézett rá a közeledő kis küldöttségre. Egy lila-fehér ruhát viselő nő jött szembe velük. A szépségéből, testtartásából és tekintetéből ítélve ő volt Quinn lánya, Angel. Mellettük volt két szurvalens katona, akiket terepmintás páncélzatukból lehetett felismerni. Angel mögött volt két másik alak is. Egyikük valószínűleg Angel személyi testőre, egy fekete férfi fekete napszemüvegben. Túlzottan atletikus volt a testalkata, mint a testépítőké. A másik viszont egy idősebb hölgy, aki lopva pillantott mindig a két katonára, mintha gyanúsítani akarná őket valamivel.

 Reag nyelt egyet, és előre lépett. Mint a küldetés vezetője, neki kellett bonyolítania a diplomáciai jellegű ügyeket. Mikor a nyomozó és Angel csak lépésre álltak egymástól, gyorsan végigmérték egymást. Teljesen más világot lépviseltek ők ketten. A finom hölgy…

-Mit bámul? -… bár, nem is annyira finom. Reag elmosolyodott. Ez a kis beszólás serkentően hatott rá.

-Csak egy angyalt. –Angelt meglepte a férfi válasza. Nem számított arra, hogy bókolni fognak neki. Kereste a szavakat.

-Angel Quinn vagyok, Quentin Thomas Quinn lánya – mutatkozott be a hölgy. Feléjük szokás volt megemlíteni az apák nevét is, ezért Reag is így mutatkozott be.

-Reag Wonderton vagyok, Post Wonderton fia.

-Nem látszik idegesnek, Mr. Wonderton –jegyezte meg némi éllel a hangjában a nő. Reag csak megvonta a vállát, szórakozottan, ahogy mindig szokta.

-Szimpatikus nekem, Mrs. Quinn – vallotta be. Játszott a nővel, aki a jelek szerint élvezte ezt a játékot. Most először látta Reag mosolyogni a nőt. Fogai ápoltak voltak, ajkai pedig fényesek. A szurvalens így képzelt el egy nemes hölgyet az írásaiban. Örömmel konstatálta, hogy nem tévedett.

-Minden hölggyel ilyen barátságos, vagy csak velem, Mr. Wonderton? – kérdezte Angel, mire Reag eldöntötte, hogy megkéri valamire.

-Szólítson csak Reagnek. Ami pedig a kérdését illeti, az utóbbi a megfelelő válasz.

-Értem. Akkor kérem, szólítson csak Angelnek. – És ebben megállapodtak. Az Angel mögött álldogáló, idős asszony szólalt meg. 

-Elnézést úrnőm, de sietnünk kell.

-Nyugodj meg Theresia, nem fognak minket lelőni – mondta szolgájának, és közben lopva Reagre pillantott. –Reag gondoskodik róla, igaz? – Reag kacsintott.

Perceken belül az egész csapat a sivatagban száguldott. Angel mindenképpen Reag járművében akart utazni, és ennek érdekében egy kisebb hisztit is rendezett. Testőre – Zong – társaságában be is szállt Reag dzsipébe. A Venice felé vezető úton az úrhölgy és a nyomozó sokat társalogtak.

-Szóval maga nem házas? – kérdezte Reag.

-Nem – felelte sejtelmes mosollyal Angel. –Egyesek szerint kibírhatatlan vagyok, makacs, és öngyilkosság velem utazni. – Reag megengedett magának egy halk kuncogást.

-Hát, reméljük nem így lesz.

-Ön szerint is kibírhatatlan vagyok?

-Hát, még csak pár perce ismerem magát, de még nem húzott fel. Viszont a makacsságához volt szerencsém. –Angel elnevette magát. És milyen szép nevetés volt. Reag most döbbent rá, hogy ez volt a legszebb nevetés, amit életében hallott. Tetszett neki ez a „hercegnőcske”.

-Mondja Angel, miért nem talált magának párt eddig? Nem tartja furcsának, hogy már a 30-as éveiben jár, és még mindig hajadon?

-Nem – felelte egyszerűen a nő. –Vannak, akik modellekkel házasodnak, másokat kényszerházasságokba kényszerítenek. Én elérem, hogy a jelöltjeim hanyatt-homlok meneküljenek a palotánkból.

-Miért nem akar megházasodni? Fél a gyereknemzéstől, vagy más oka van rá?

-Ahhoz képest hogy alig ismer, egész sokat kérdez, Reag – jegyezte meg Angel. A szurvalens elnevette magát.

-Lebuktam – vallotta be. Angel mégis válaszolt a feltett kérdésre.

-Nem találtam meg még az igazit. Tudja, én szeretném, ha a férjem nem lenne földhözragadt. Ha tudna gyerekfejjel gondolkodni. Ha lehetne mellette nevetni és meghallgatná az álmaimat. Ilyen férfit pedig nem sokat talál a nemesség köreiben – sóhajtott csalódottan Angel. Reag bólintással jelezte, hogy megértette a dolgot. Együtt érzett Angellel, hisz neki is hasonló problémái voltak. Az emberek annyira sietnek felnőni, hogy elfelejtik, milyen volt gyereknek lenni. Milyen, mikor az álmaink éltetnek bennünket. Ekkor Reag úgy döntött, beszél kicsit a történeteiről.

-Az én hobbim az írás. Történeteket írok.

-Valóban? – kérdezte érdeklődve a nő. –És miféléket?

-Tündérmeséket. Tudja, mint amilyeneket a Grimm-testvérek írtak, nagyon régen.

-Azokat szeretem! – csillant fel Angel szeme. Reag ekkor elkapta a pillantását. Ekkor vette észre, milyen gyönyörűek is a nő szemei. Olyan kékek voltak, akár a nyugodt óceán vize. Óceán… na, Reag még az óceánt sem látta élőben. Majd egyszer.

  Angel megragadta a férfi vállát. Zavarba ejtően közel hajolt az arcához.

-Meséljen el egyet! – utasította a nyomozót, aki eléggé meglepődött az ötleten.

-Most?!

-Igen!

-Hát… jó. Úgyis van még negyed óránk a megérkezésig.

Reag meséje egy fiatal, de csúnya lányról szólt, aki szerelmes volt egy jóképű fiúba. A fiúnak azonban volt már menyasszonya. Csalódottságában elment egy varázslóhoz, aki az erdő szélén élt. A varázsló adott neki egy bájitalt, amitől átváltozott a fiú menyasszonyává. A menyasszonytól a varázsló szabadította meg őt, aki elvarázsolta, majd kivezette a lányt a faluból. Angel piszkos fantáziájára bízta, hogy miket művelt a menyasszonnyal a varázsló. Az imposztor hozzáment a fiúhoz, akit később elvittek a háborúba. A csaták végén a fiú – már férfi – hazatért gyakran, de a felgyülemlett feszültséget az asszonyon vezette le. A nő azonban tűrte férje minden bántalmát, mert szerette őt. A háború végeztével a férfi végre örökre hazatérhetett, de sajnos elvesztette a bal kézfejét. De az asszonya még így is kitartott mellette. Aztán a varázsszer hatása hirtelen elmúlt, és ekkor jutott eszébe a varázsló intelme, amit a nő elfelejtett az évek során. Hat évig tartott a hatása. Mikor a férfi meglátta a csúnya asszonyt, magához ölelte. Elárulta a kis feleségének, hogy az igazi értékek a belsőben lakoznak. Biztos volt benne hogy a szép nő nem tartott volna ki mellette, ha a férfi elkezdte volna sértegetni, és elvesztette volna a bal kézfejét. De ez a csúnya lány – kit megszépített a szíve – hűséges volt, és nála jobb asszonyt egy férfi sem kívánhat magának.

-Boldogan éltek, amíg meg nem haltak – fejezte be a mesélést Reag. Angel tapsolt kettőt, a testőre pedig próbált elnyomni egy könnycseppet. Reag elpirult. Még sosem mondta fel a meséit másoknak.

-Ez nagyon szép volt, Reag! – gratulált Angel.

-Köszönöm – felelte a zavarban lévő nyomozó.

-Lenne jövője a szakmában –jegyezte meg Angel. –Mondja, nincs kedve eljönni velem, és az én mesemondómmá válni? Jól megfizetném – ajánlotta fel a nő. Reaget ez az ajánlat nagyon meglepte. Elvégre kit nem? Elszegődni mesemondóként egy úrhölgyhöz, aki később sikeres írót csinálhatna belőle.

-Még meggondolom – felelte sejtelmesen a szurvalens.

  Idilli pillanatokból a rádió zökkentette ki őket. Az egyik katona kiabált bele.

-Perthoni jelzésű kalózhajók! – Zong gyorsan elfoglalta a lövészszéket, és tüzelésre felkészült a lézerszóróval, ami dzsip fegyveréül szolgált. Gyorsan felvonta a kékszínű pajzsmezőt, nehogy eltalálják a lézerekkel. Reag igyekezett csitítgatni az úrhölgyet.

-Nyugodjon meg Angel, nem lesz semmi baja!

És már az égen látni is lehetett a leszállni készülő, szikla alakú vörös és rézszínű hajókat, oldalukon a perhoniak címerével, egy sassal ami lecsap egy kígyóra. A rádióban ismét egy hangot hallottak.

-Wonderton! Maga maradjon egy helyben, és ki ne szálljon a járműből! Majd jelzünk magának, ha Ms. Quinnt tovább fuvarozhatja! Önnek mindenképp el kell érnie a város kapujáig, onnantól fogva már miénk a terep. Értette a dolgát?

-Igen – mondta bele a rádióba Reag. A készülék elhallgatott. Figyelték, ahogy a csapatszállítókból vörös-réz páncélos katonák ereszkednek le. Sokan voltak, nagyon sokan. Reag biztos volt benne, hogy az erősítés már úton volt. De vajon kitartanak-e addig, amíg ideérnek?

-Hát Angel, azt hiszem tényleg öngyilkosság önnel utazni – jegyezte meg komoran a férfi. A buli még csak most kezdődik.       

A harc látványos volt. A dzsipek felhúzták a védőpajzsaikat, az ágyúknál ülő katonák pedig lézernyalábok százait lőtték az ellenségre. A pajzsok védelmet nyújtottak a pisztolyok és karabélyok ellen, de a gránátvetőkkel és a hajók lézereivel már nem bírtak el. Az ellenséges csapatszállítókból leereszkedő katonák közül párat leszedtek földet érés előtt, de akik leugrottak, azonnal elhelyezték a pajzsfalukat. A pajzsfal vastag volt, így több lövést is kibírt. Egy apró eszközön megnyomtak egy még apróbb gombot, erre tört elő a négyzet alakú lézerfal. A perthoni katonáknál többféle fegyver is volt. Pisztolyok, karabélyok, de egyeseknél még gránátvetőket is lehetett látni.

   Azonban a szurvalensek uralták a helyzetet. Az egyik dzsip igyekezett távol tartani a két csapatszállítót rakétái segítségével, nehogy fentről dobjanak le egy bombát. Egy másik dzsip pedig szorgalmasan szedte le a gránátvetővel célzó katonákat. Zong pedig igyekezett távol tartani a gyalogosokat, akiknél karabélyok és pisztolyok voltak.

   Angel félt. Kétségbeesetten kapaszkodott Reagbe, aki magához szorította, és igyekezett őt megnyugtatni. Egyelőre nem voltak veszélyben; a pajzsgenerátorok épek voltak mindhárom járműben. És a csapatszállítókból sem dobtak le bombákat, sőt az egyik csapatszállítót telibe találta az egyik fellőtt rakéta. A gép felrobbant, darabjai pedig a sivatag homokjába hullottak. A rakéták jelentették az egyetlen, valamit is érő fegyvert a kalózokkal szemben, mert azokkal lehetett támadni. De a rakéták is ki tudtak ám fogyni. Idő kérdése, és menekülniük kell. Pontosan hat percig bírták, de az erősítés még mindig nem érkezett meg.

   Már csak egyetlen rakéta maradt, azt is a miniszter lánya megmentésére fordították. A rakétával megtisztították az utat Reag dzsipje előtt, aki vette az adást. A rádió előtt járt egy lépéssel.

-Wonderton, maga azonnal induljon el Venice irányába! Szabad a terep, a katonák nem elég gyorsak gyalogosan, a csapatszállítókat pedig mi fel tudjuk tartani –hallotta Reag az egyik idősebb katona adrenalintól fűtött hangját.

-Azonnal – válaszolta, majd a pilótafülkébe pattanva gázt adott. Amilyen gyorsan csak lehetett, úgy hajtotta a dzsipet. A katonának igaza volt, a gyalogosok közül próbáltak utánuk futni, de azokat vagy a szurvalensek, vagy Zong szedte le. A csapatszállítók pedig nem tudtak elég gyorsan reagálni. Mire követni kezdték a Reag által vezetett dzsipet, a nyomozó már messze járt. Ekkor azonban Reagnek feltűnt valami. A csapatszállítók egyáltalán nem siettek, sőt.

A rádiójuk megszólalt.

-Worderton, az ellenséges csapatszállítók visszavonulnak, a gyalogosaikkal együtt. Mit csináljunk? – kérdezte, és Reagnek ekkor jutott eszébe, hogy ő az akció vezetője. Nem hagyhatták elmenekülni őket. Meg kellett tudni, személyre pontosan ki állt a merényletek mögött. Ehhez pedig túszokra volt szükség.

-Menjenek utánuk, ejtsenek pár túszt, de az ellenség nagy részét semmisítsék meg! Vigyázzanak magukra!

-Vettem – a rádió kikapcsolt. Reag remélte, hogy nem csinált ostobaságot. De a radarján feltűnt egy apró kis pont, ami jelezte: de bizony.

Az apró pötty egy közeledő, fektetett „u” alakú járműt takart. A jármű színe fekete volt, a pilótafülkébe pedig nem lehetett belátni.

  Reag kinézett az ablakon, és látta, ahogy a jármű tetejéből kiemelkedik egy lövegtorony. Robotpilótája lehetett, mert nem ült benne senki, de a torony működésbe lépett. Vörös lézernyalábok zápora zúdult a kis csapat dzsipére. Zongot nem kellett utasítani, ő is tüzelt az ellenségre, ahogy csak bírt. Mindkét járműnek volt védőpajzsa, de minden lövéssel csökkent a védelmük. Az u alakú jármű gyorsabb volt náluk, a lézereket is gyorsabban lőtte. Vajon ki lehet az? Egy fejvadász vagy bérgyilkos, gondolta magában a szurvalens. A banditáknak ugyanis nem telik ilyen jó járművekre.

  A lövöldözéseknek Zong halála vetett véget, akit a pajzs kikapcsolása miatt lelőtt a jármű robotja. A pajzsuk nagyon korán lemerült. Reag nem talált más megoldást, Angellel gyorsan kiugrottak a járművükből. A dzsipet a gépvezérlésű lövegtorony felrobbantotta, majd aztán egyszerűen visszahúzódott a helyére. A másik jármű is megállt, és felnyílt a pilótafülke. Reag nem értette a helyzetet. Most azonnal végezhetett volna velük, ha hagyja az ágyút még lőni. Akkor miért nem hagyta őket meghalni? Kezdett összezavarodni, de azért előrántotta a lézerpisztolyát. Két kézzel fogva maga elé tartotta. Még nem lőtt, mert választ akart kapni a felmerülő kérdéseire. Gyorsan körülnézett.

-Angel, maga húzódjon fedezékbe! – utasította a nőt, majd intett hogy bújjon el a dzsip roncsa mögé. A még égő roncstól biztonságos távolságban Angel a füleit befogva leült a homokba.

-Szegény lány – mondta a nyomozó, majd ismét az ellenfele felé fordult, aki időközben már kiszállt. Egy nő volt az. És nem is akármilyen nő. Reag keze remegni kezdett, arcán pedig hitetlenkedést lehetett felfedezni. A nő csak közeledett, a kezében egy ugyanolyan pisztollyal, mint ami Reagnek is volt.

  A bérgyilkos haja hosszú volt, fekete. Szemei mégis kéken ragyogtak, ajka pedig vörösre volt festve. Vörösre, akár a vér. Hisz vért jött ontani. Ahogy végigmérte Reaget, kiült az arcára a mosoly.

-Rég láttalak, drága Reag.

-P-Priscilla – dadogta az ijedt nyomozó. A nő kivillantotta hófehér fogait. Pris mosolya még mindig olyan szép volt, mint hajdanán. Szép, és hamis.

-Gondolom, válaszokat akarsz, igaz-e? – nevetett a nő, majd ráfogta Reagre a pisztolyát. Reag nyelt egyet. Igyekezett visszaszerezni az önbizalmát. Nem húzta meg a ravaszt. Előbb tudni akarta, mi folyik itt. Pris pedig nem bűnt szűkmarkúan az információval.

-Tudod, miből éltem meg eddig is? Abból, amiből most. Bérgyilkos vagyok, voltam és leszek. Ja, és perthoni patrióta is vagyok. Ezt kapd ki – zúdította rá a valóságot az exére. A férfi némán bólintott. Még mindig küszködött, még mindig nem húzta meg a ravaszt.

-Miután a perthoniakat kiverték az elődjeid a Spinozáról – kezdte Pris – többen is ezen a bolygón ragadtak, akik hűek voltak szülőbolygójukhoz. Ezek nagy részét kiszűrtétek, de azért maradtak még itt páran. Akik nem hangoztatták a nézeteiket, és elrejtették minden jelét annak, kihez hűségesek. Ők küldtek jelentéseket, de nem közvetlenül, holovonalakon. Hanem az ide érkező kereskedőkkel üzenték meg, mi történik itt. Tudtunk az ESZE magalakulásáról, és szinte minden másról is, ami itt történt.

-Akkor ezek szerint te árultál el minket – jegyezte meg Reag, valamelyest visszanyerve az önbizalmát. Szóról szóra magabiztosabb lett. A remegés is kezdett elmúlni. –Mármint a kódokat illetően. De honnan szerezted meg őket?

  A nő megint elmosolyodott. Pris mosolya a halál mosolya volt. A hideg, érzéki halálé.

-Pilótakiképzésben vettem részt, de nem a Perthon Birodalom bolygóin. A Skaladon-rendszerben, a Tirannus bolygón. Direkt azért, hogy senki se gyanakodjon a származásomra. Utána egy ideig pilótakánt dolgoztam, így kerültem ide. Az utasszállítók mindig megkapják a kódokat, máskülönben le sem tudnának szállni. Én itt maradtam a bolygón, mert az volt a következő küldetésem. Hogy keressek egy szurvalens férfit, akivel együtt élhetnék. Ki akartunk ismerni benneteket. A nyomozókat ajánlották, mert ők az intelligensebbek. Mi pedig úgy hisszük, az intelligens ellenfél a legveszélyesebb. De tudod, tévedtem – jegyezte meg némi gúnnyal a hangjában.

-Kösz – nyögte ki szintén gúnyosan Reag.

-Téged találtalak, de sajna te vagy a legbénább nyomozó, akit valaha láttam. Ezért is hagytalak ott. Meg ott voltak azok a hülye meséid is. Nem értem, hogy lehet egy felnőtt férfi ennyire gyerekes? – kérdezte Pris, mire a szurvalens csak mosolyogva kacsintott egyet.

-Ízlések és pofonok – felelte. –De egy dolgot nem értek. Az egész kiképzésed rengeteg pénzbe kerülhetett. Márpedig a perthoni császárnak nem érné meg az ilyen nagy befektetés, még egy profi kém számára sem. Nem is beszélve a kockázatokról. Ki vagy te pontosan, Priscilla? Milyen beosztásban dolgozol? – Reag remélte, hogy a kérdésekkel időt nyerhet, míg az erősítés ideér, vagy ameddig a társai visszatérnek.

Pris megvonta a vállát.

-Rokonságban állok a császárral, semmi egyéb. Na, de elég a várakozásból! Javaslok neked egy alkut, kedved Reag.

-Alkut? Mifélét? – kérdezte színlelt érdeklődéssel a szurvalens.

-Egy egylövéses párbajt. Egyszerre húzzuk meg a ravaszt. A klasszikus módszerrel. Hátat fordítunk, lépünk hármat, majd hirtelen megfordulunk, és bang! El van intézve. Na?

-És miért vagy velem ilyen igazságos?

-Mert jó voltál az ágyban szívi. Ennyiért legalább megérte – mondta élvezet telien Pris. –Kezdhetjük?

-Jó. – azzal hátat fordítottak egymásnak. Reag tudta, hogy Pris csalni fog. Nem játszik tisztességesen, elvégre bérgyilkos. Vagy mégis? Hiszen egyedül jött Reagért. A gyűlölet vezette őt ide, de… nem. Nem a gyűlölet. Nem volt miért gyűlölnie Reaget. Akkor a pénzért és a hazafiságért? Ezért képes volt ennyi mindent végigcsinálni? Reag végül arra jutott, hogy már kár ezen gondolkodni. Egy másodpercen belül úgyis véget ér.

  Mindketten egyszerre fordultak meg, és Reag meghúzta a ravaszt. De nem Prist találta el, hanem a nő pisztolyát. A füstölgő fegyvert a nő elejtette. Reag ezután gyorsan az exe egyik combját is eltalálta, hogy az a földre kényszerüljön. A nő felszisszenve került a földre. Reag gyors léptekkel közelített felé, miközben végig ráfogta a fegyverét. A nő fájdalmakkal teli tekintettel bámult a férfi szemébe.

-Húzd már meg azt a kibaszott ravaszt! – ordított rá. Reag megrázta a fejét.

-Jogodban áll hallgatni. Minden amit mondasz, felhasználható ellened a bíróságon. Jogod van ügyvédet fogadni, ha nem telik rá, kijelölünk egyet. Megértetted a jogaidat? – kérdezte Reag.

Gordon az irodájában a homlokát fogva bal kezével nézett a vele szemben ülő nyomozóval. Reag kényelmetlenül érezte magát. Vajon miért hívták be már megint?

-Nos, nem fogok köntörfalazni. Wonderton, maga sohasem lehet katona. – Reag meglepődött arckifejezését látva az igazgató magyarázni kezdett, előbb azonban rágyújtott.

-Maga feláldozta az őrségét, hogy mentse Ms.Quinnt. Arra nem gondolt, hogy a visszavonuló gépek banditákba vezetik a csapatokat? Mert ez történt, és az ön utasítására cselekedtek így. Ha maga mellett tartja őket, Priscillát is könnyebben elfogták volna. És ezzel el is jutottunk a következő problémához.  – a telt férfi szívott egy mély slukkot a cigarettájából, majd kifújta a füstöt. A páraelszívók dolgoztak serényen.

-Ha jól emlékszem, azt parancsoltam magának, hogy ölje meg a kémet. Erre maga letartóztatja. Nem nyomozóként kellett volna gondolkodnia, hanem katonaként, maga szerencsétlen. – A kemény szavak ellenére Gordon teljesen higgadt volt. Ami azt jelentette, hogy nem teljesen elégedetlen a szurvalens teljesítményével.

-Haragszik rám, uram? – kérdezett rá Reag.

-Nem – felelte egyszerűen. –Egy kicsit sem. Angel életben maradt, ön pedig elkapta a kémet. Módosítani fogjuk a pajzs kódját, és nem kapja meg mindenki. Kitalálunk egy jobb védelmi rendszert. Nyomozóként most az egyszer helyt állt, de mint katona… Nos, örüljön hogy nem a tábornokkal kell beszélnie.

-Ő mit mondott a teljesítményemről?

-Szó szerint ezt: „Ha még egyszer kimondja ezt e nevet Gordon, főbe lövöm magam!” Elég ideges volt, hisz nagyon jó katonákat vesztett el. Nem egyet én magam is ismertem. De lenne itt még valami.

-Igen? – kérdezte Reag, kissé unottan. Mára már elege volt a meglepetésekből.

-Angel orvosa elmondta nekem, hogy ajánlatot kapott a lánytól. Hogy legyen a személyi írója. Azt javaslom, fogadja el. Itt már nincs jövője.

-Hogy érti? – na, ez tényleg meglepő volt.

-Az ESZE tanácsa követeli az elbocsátását a küldetés sikertelensége miatt. Megszavazták, többségben voltak. A tábornok vette rá őket. Szóval…

-… pakoljak össze, és menjek el? – kérdezte Reag. Főnöke bólintása jelezte Reagnek, hogy ennyi volt.

-Ön hős lett Reag, de ennek nagy ára volt.

  A  szurvalens nyomozói karrierje végleg véget ért.

Reag lementette az irományait számítógépéről a kis pendrivejára, majd a kabátja zsebébe süllyesztette. Kikapcsolta a számítógépet. Azt nem vihette magával, hisz nem volt az övé. A pisztolyát és a jelvényét már leadta a portán. Még a számítógép adatbázisából is törölték. Mikor éppen az ajtóhoz akart lépni, az kinyílt. Reag Aprilre számított, hogy a nő el szeretne köszönni tőle. Rosszul hitte, mert Angel gondviselője volt az, az idős hölgy, Theresia.

-Beszélni szeretnék magával, Mr. Wonderton – mondta. Reag meglepődött, de beleegyezően bólintott.

-Üljön le – kérte Theresiát, és a saját székére bökött. A gondviselő leült Reag helyére, az pedig érdeklődve figyelte.

-Nos, beszéltem a főnökével. Azért vagyok itt, hogy eloszlassam pár téves gondolatát. – Theresia fegyelmezett asszony volt. Egy pillanatra sem vette le a szemét Reagről. A férfit érdekelte, milyen gondolatokat akar eloszlatni az öregasszony. Hátával nekidőlt a falnak, és várt.

-Kérem, folytassa.

-Mr. Gordon elmondta hogy magát elhagyta a felesége, és azóta elég letargikusan viselkedik. A tekintetéből, mikor Ms. Quinnre nézett, láttam hogy tetszik magának. –Reag elmosolyodott.

-Tudom mire gondol. Társadalmi helyzetemet nézve semmi sem…

-Nem Mr. Wonderton, nem a társadalmi helyzetük miatt nem lehet önök között szerelem. Ms. Quinnel van baj. Nem képes éretten szeretni.

-Ezt hogy érti? – vonta föl bal szemöldökét a volt nyomozó.

-Tudja… Mondja, felfigyelt maga Ms. Quinn viselkedésére? Hogy mennyire nem viselkedik korához méltóan? Nyilván észrevette hogy túlságosan közvetlen és naiv. Egy nemesasszony nem szokott így viselkedni. Még egy érett nő sem.

-Talán csak későn érő.

-Nem, Mr. Wonderton – rázta meg a fejét Theresia. Reag értetlenül nézett rá. Ezt látva a nő sóhajtott.

-Pán Péter-kóros. Ez egy rendellenesség, ha úgy tetszik. Tudja ki volt Pán Péter, ugye? – Reag bólintott. Pont ő ne tudná?

-A helyzet az – folytatta az asszony -, hogy Ms. Quinn szellemi szintje a tinédzserkorban ragadt. Nem képes feljebb lépni. Még mindig azok érdeklik, amik egy kamasz lányt. Ruhák, zene, filmek, és persze a rendszer elleni lázadás. Az ő korában a nők már férjezettek. A nemeseknél pedig még inkább, politikai okokból. De Ms. Quinn nem képes megérteni a helyzetét. Ha szerelmes is valakibe, akkor az múlandó tini-szerelem. De tudja, nem csak erről van szó. – a nő egy pillanatra elhallgatott.

-Hanem miről?

-Nos, fél az önállóságtól. Fél a felelősségtől. És mi ketten hiába próbálnánk elmagyarázni neki, hogy bizony muszáj férjhez mennie, muszáj megtanulnia gondoskodni magáról, nem jutna el a tudatáig. Csak azt hinné, hogy mi vagyunk a gonoszok, mert nem értjük meg őt. –A nő kezeit az ölében összefűzte. Reag bólintott, jelezve, hogy megértette. De Theresia még mondani akart valamit.

-Úgyhogy ha maga feleségül akarná venni, vagy legalábbis kapcsolatot akarna kiépíteni Ms. Quinnel, ne tegye. Magában nem a férfit látná, hanem a mesélőt. Sosem szeretné magát úgy, mint ahogy ön érezhet iránta. Érti, Mr. Wonderton?

-Értem – mondta savanyúan Reag. –De lenne egy kérdésem.

-Mondja csak.

Reag várt egy kicsit. Megfogalmazta magában a kérdést. Majd feltette.

-Ön szerint én is Pán Péter-kórban szenvedek? – Theresia jótékonyan mosolygott.

-Csak mert meséket ír?

-Nem. Hanem mert eddig hős akartam lenni. Mint a meséim bátor hősei.

-Csak „akart”? – kérdezte Theresia. A férfi kacsintott. Tudta hogy Theresia hallott az esetéről.

-Nos… Kimondhatom hogy ön nem beteg, Mr. Wonderton.

-Mire alapozza a feltevését, Dr. Theresia?

-Nos – kezdett bele az idős hölgy. – Onnan, hogy maga felnőtt férfiként kiállt harcolni, és győzött. Tudta hogy az életébe kerülhet, mégis hajlandó volt megvédeni Ms. Quinnt. A Pán Péter-kórosok nem így reagálnának. Maga tette a kötelességét. Tudta, mi a dolga, és hogy hol a helye.

Reag megkönnyebbült. Összecsapta a két tenyerét.

-Mikor jön értünk a gép? – kérdezte.

Venice reptere felé tartva Reag a rendőrségi autójában fuvarozta Theresiát, Angelt és magát. Megszokott kabátja helyett most öltönyt viselt, elvégre egy nemesi családban fog dolgozni. Vajon milyen lesz ott az élet? Mi vár még rá? Aztán Theresia mondandóján kezdett el gondolkodni.

  Ahhoz képest hogy Angel beteg, sokkal több élni akarás szorult belé mint a Venice bármelyik felnőtt polgárába. Az álmainak akart élni, és nem törődni semmi mással. Talán mindannyinknak így kéne élnie – gondolta a volt szurvalens. Mit ide házasság? Mit ide gondok? Egy beteg ember jobban élvezi az életet, mint egy orvosi értelemben véve egészséges fazon. Elvégre ha lemondunk az álmainkról, céljainkról, akkor meddig érezhetjük még magunkat embernek? Vannak amiknek felbecsülhetetlen az értéke. Egy jó történet, egy romantikus éjszaka, de akár a család is ezek közé tartozik. Reag pedig megtiszteltetésnek vélte, hogy történeteket mesélhet. A hobbijából lett a munkája. És ezt élvezni is fogja.

   Gondolataiból Angel kérése zökkentette ki.

-Reag, meséljen nekem egy mesét!

-Ms. Quinn – kezdte Theresia -, mindjárt ott leszünk a…

-Semmi baj, doktornő – mondta Reag mosolyogva. –Van egy nagyon rövid, ám annál kedvesebb történetem.

-Akkor kezdjen bele! – utasította őt az örök tinédzser.

-Rendben. Egyszer volt, hol nem volt…