Rondár alkotói blogja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal férfi, Horneusz, a kóbor lovag. Horneusz a boldogságot kezdte el kutatni, ezért döntött úgy, hogy elhagyja az urát. Hallott egy legendás kincsről, melyből élete végéig eléldegélhetne. A kincs az Álmok-tengerének egyik szigetén volt található, egy sötét barlang mélyén. Horneusz rászánta magát, és felkerekedett, hogy megkeresse a kincset.

  Hallott róla, hogy a kincset egy erős sárkány őrzi, ezért felkészült az összecsapásra. Kardját a lehető legélesebbre fényezte, pajzsát pedig fényesre csiszoltatta. Amint eljutott a barlang szájához, már rögtön fogadta is az egyfejű, ördögi sárkány. Horneusz már támadni akart, amikor a sárkány megállította.

– Halld hát szavam, lovag – kezdte a szörnyeteg –, ne óhajtozz a kincsem után! Eridj, másutt is megtalálhatod a boldogságodat!

– Sárkány, nekem az a kincs kell, amely a te barlangodban van! – kötötte az ebet a karóhoz Horneusz. A sárkány megrázta a fejét.

– Lovag, hát nem érted, hogy a kincs el van átkozva? Átkot hoz arra, aki a közelében él. Csakis egy sárkány tudja meggátolni, hogy az átka kijusson a világba.

– De a kincset nem óvhatja meg tőlem egyetlen sárkány sem! – jelentette ki Horneusz, majd meglengette pallosát a levegőben. A sárkány beletörődött, hogy harcolnia kell. A csata azonnal megkezdődött, és hiába tett meg mindent az öreg lény, nem tudta felvenni a versenyt a lovag fürgeségével. A lovag véres kardját és pajzsát hátrahagyva sietett be a barlangba, hogy magával vihesse a kincsét.

Horneusz cselekedeteinek híre ment, akárcsak vagyonának. A kincsből vett magának egy nagy birtokot, és köré valóságos falut építtetett ki. A lovagról hamarosan dalokat írtak a bárdjai, akik messze földön hírét vitték legendás tettének, és dicsőítették legyőzhetetlen erejét. Sorra jöttek hozzá szebbnél szebb kisasszonyok, akik felajánlották, hogy hűséges feleségei lesznek a férfinak, de Horneusz az udvarban eltöltött idő alatt kiismerte, hogy a nemes asszonykák pusztán saját családjuk hatalomszerzésre használt eszközei. Feleséget egy portyázása során választott magának; egy csodás vidéki hajadont, akibe első látásra beleszeretett.

  Ő azonban akkor még nem tudta, hogy a hajadon valójában a király álruhába bújt, elszökött leánya, Lyena. Ez csak akkor derült ki, mikor a kisasszony és a lovag megeskettek. A király egyik bérence vendégként volt jelen a ceremónián, aki azonnal felismerte Lyena tündöklő szépségét. Mikor azonban a király vissza akarta kapni leányát, Horneusz nem engedte meg, és párbajra hívta a királyt. A király maga nagyon büszke ember volt, ezért elfogadta a kihívást ahelyett, hogy legjobb harcosát küldte volna maga helyett. A párbajt a fiatalabb harcos nyerte meg, és a pillanatnyi zavarodottságot kihasználva Horneusz megszerezte a koronát, és megkoronáztatta saját magát. Így lett a kóbor lovagból király, de sikerét vér árnyékolta be, így megjövendöltetett, hogy vér által fogja majd elveszejteni.

Horneusz nem született uralkodónak, de minden tőle telhetőt megtett, hogy uralkodjon az ország fölött. Ezt vasmarokkal akarta elérni, melynek eredményeképp a nemesség tagjai ellene fordultak. Az egységben tartott országot évek alatt szaggatta szét a vasmarka. Ez megviselte Horneuszt, aki saját családját átkozta a hibáiért. Őrülete végül a Lyena szívébe döfött tőrben csúcsosodott ki, ezt a tőrt pedig megmártotta tulajdon fiaiban és lányaiban is, majd bejárónőiben, de leghűségesebb katonájában is. Végül az egyik lovagja – kinek asszonyát Horneusz megölte –, szembeszállt vele, és legyőzte őt. A lovag átvette a koronát, míg az egykori hőst tömlöcbe vetette. Horneusz a kivégzésének napján sárkánnyá változott, és elrepült. Abban a barlangban rejtőzött el, ahol a kincset is találta. Mikor befészkelte magát, észrevette, hogy a kincse visszatért őhozzá az utolsó aranyig.

Sok év után egy ifjú harcos bukkant fel a barlangjánál, aki a kincset követelte magának, ugyanúgy, mint ahogy Horneusz is régen. Horneusz is ugyanúgy tett, ahogy az öreg sárkány.

– Hallod, harcos? A kincsen ősi átok ül! Ne akard megszerezni! Mindentől elszakít majd, ami kedves a szívednek.

De a harcos hajthatatlan volt, és kiprovokálta a csatát. Horneusz sokkal jobban harcolt az öreg sárkánynál, köszönhetően a fiatalságának és fürgeségének, de ahogy az öreg sárkány, ő is elbukott a nála sokkal erősebb és gyorsabb harcossal szemben. Horneusz véres tetemét a harcos a tengerbe lökte, ahol a tetem lassan süllyedhetett a végtelen sötétségbe, hogy legyőzött ellenfele mellett nyugodhassék a tenger mélyén. Horneusz csak ekkor értette meg, már a túlvilág kapujában állva, hogy az édesanyja egyszer mesélt neki egy bátor férfiról, aki elutazott az Álmok-tengerére, hogy elhozza onnét a mesés kincset. Az a férfi volt Horneusz apja, Pledisz, az öreg sárkány.   

Sokan kérdezhetitek, mit csinál Dani, ha nem az EAÉ-n dolgozik. Hát, Jediként pózol. :D

Egy már nagyon régen megígért kép virtuális kishúgomnak, Rékáról. Avagy, én így látom Rékát. :)

Szeregor, nyomában egy ifjú hölggyel gyalogolt a Sziklaszív-hegy tetejére vezető erdőn át. Mozgásukat bokrok és faágak lassították le.
– Messze vagyunk még, Szeregor?
– Légy türelemmel, Omalda – válaszolta a fiatalember, miközben egy levelet szedett ki fekete hajából. – Ő nem szereti, ha türelmetlen vagy. És ami azt illeti, én sem – tette hozzá magában.
– Hogy kell őt elképzelni? Emberi alakja van, vagy inkább állati?
Szeregort elbűvölte a lány energikussága. Jobban, mint a külseje. Arra gondolt, bárcsak beletúrhatna az aranyló hajba, és ízlelhetné meg a vörös ajkát. De akkor megszegné az alku ráeső részét.
– Semmi olyanhoz nem fogható, melyet a mi világunkban megtalálhatsz. Ő túlmutat az emberi képzelet határain.
– Ebben van valami! – értett egyet Omalda.– Elvégre, egy istenről beszélünk.
– Arról bizony – mosolyodott el szélesen Szeregor, majd levágott egy útjában álló faágat egykezes rövidkardjával.
– Annyira izgatott vagyok! – kiáltott fel a lány. Tüneményes mosolyával és hangjával sok férfiszívet megdobogtatott már, de ő egyiket sem tartotta alkalmas párjának az életnek nevezett színjáték végigjátszására. Ezért is tartottak most az istenhez.
  Szeregor végighallgatta siránkozásait, melyekben szinte már könyörgött egy mesebeli lovagért. A fiatalember ekkor mesélt neki a kívánságok istenéről, és arról, hogy örömmel elviszi hozzá, ha Omalda azt szeretné. Omalda kezdeti gyanakvását Szeregor csábító hangjával és modorával elüldözte, ahogy a kisgyerek inti csendre az őt óvó szüleit. A fiút le is nyűgözte, mennyire szerencséje volt ezzel a lánnyal. Fiatal, szép és a végtelenségig naiv, hajadon kisasszony.
  Nemsokára megérkeztek egy barlang bejáratához. Omaldában egy kinyitott száj érzetét keltette, és szinte egyből letörölte az izgalom által arcára mázolt mosolyt. Szeregor látta ezt, és megvillantotta legcsábosabb, hófehér mosolyát. Ha nem az istenség miatt jöttek volna idáig, Omalda akár Szeregorban is kereshette volna álmai férfiját. Szeregornak nem volt szabad kisajátítania a kívánságisten kuncsaftjait. Ez is részét képezte a közös alkujuknak.

A barlang végéig mentek. Omalda végig Szeregor kezét fogta, és ijedtében sikongatott, amikor egy rovar közel került hozzá. Ilyenkor a fiú tovább biztatta a lányt, hogy ne aggódjon, idebent nem eshet bántódása. Minél mélyebbre kerültek a barlangban, Omalda annál többet vesztett az önbizalmából.
  Kétségei elmúltak, mikor egy nagy terembe érkeztek Szeregorral. Kísérője bezárta mögöttük az ajtót, a fáklyát pedig a többi mellé illesztette fel, a falra erősített üres fáklyatartók valamelyikére. A teremben pusztán egyetlen szobor volt, melyet a falon lévő fáklyák fénye gyengén megvilágított. A szobor egy imádkozó, idős szerzetest ábrázolt csuhában. Omalda közelebb akart lépni, de Szeregor megállította.
– Ne érints meg semmit! Ő nem szereti. Várj egy kicsit.
A fiatalember két kezével egy kört rajzolt a levegőbe. Kezei nyomán ragyogó kör keletkezett, majd a szobor fölé ereszkedett.
– [i]El-dekasz [/i]– mondta ki a varázsszót.
A szobor megremegett. Remegését hulló kőpor kísérte, miközben kiegyenesedett, és lelépett a pódiumról. Omalda megszorította Szeregor sötétzöld köpenyét.
– Mi ez? – kérdezte félőn.
– Hát Ő – felelte neki mosolyogva a fiú.
A szobor megszólalt.
– Üdv újra itthon, ifjú barátom – köszöntötte Szeregort az istenség egy pici biccentéssel. A hangjában volt valami túlvilági. Emberi nyelven kommunikált, ugyanakkor mégis idegennek hatott. Egyetlen hangszín sem volt hasonlítható az övéhez. Se női, se férfi.
  Ő észrevette a Szeregor háta mögött rejtőzködő Omaldát, majd barátságosan elmosolyodott. Tekintetét ismét Szeregorra helyezte. A kőszemek nem pislogtak, a fiatalember mégis úgy érezte, mintha farkasszemet néznének, mivel egyikük sem volt hajlandó pislogni. A nem meghirdetett játékukat a szobor nyerte, mire annak mosolya szélesebbé vált.
  Intett egyet a fiúnak, aki félreállt. Omalda tekintetében a kétségbeesést lehetett észrevenni, de az isten elérte, hogy ne forduljon el. Konkrétan, Omalda egyszer csak azt vette észre, hogy nem tud megmozdulni.
– Ne izgulj, drágaságom – bátorította őt a magas szobor. – Nem foglak bántani téged. Sőt, épphogy segíteni szeretnék.
– Csak azért használta rajtad a varázserejét, hogy el ne szaladj – mondta a falnak dőlő Szeregor, aki karba tett kézzel figyelte kettejüket. – Ez egy biztonsági óvintézkedés, semmi több. Mindenkivel megtörténik. – Omalda megkönnyebbülten bólintott, mely jelezte, hogy a varázslat megtört.
– Csak akkor törik meg a varázs, ha az, akin használom, kezdi visszanyerni a nyugalmát. A varázslatot [i]el-zetan[/i]nak hívják. Ezt csak mint érdekességként említettem meg – magyarázta mosolyogva az isten, majd kacsintott egyet. Tenyereit összecsapta, és várakozóan nézett Omaldára. Néma csönd volt pár pillanatig a teremben, mire Szeregor biccentéssel jelezte a lánynak, hogy itt az ideje kívánni. A félelemtől leláncolt izgalom kezdte levetkőzni a visszatartóját.
– Szeretném azt kívánni, hogy az igazi szerelmem jelenjen meg a színem előtt, és éljen velem boldogan, amíg meg nem halok.
  Amint az utolsó szó elhagyta a lány ajkait, a kő felragyogott, majd átalakult. Ahol egy perccel ezelőtt egy szerzetes szobra volt, most egy hús-vér, élő és lélegző fiatalember állt, ruhátlanul. Testén egészséges izmokkal, jóval alacsonyabban, de Omaldánál még mindig magasabb volt. Haja vállig érő, ragyogó szőke volt. Szemeiből mintha a tiszta, kék ég köszönt volna vissza. Omaldát áhítattal nézte a daliát, majd összeölelkeztek. Szeregor egy ideig nézte őket, majd kiment a teremből.
 
Szeregor negyed óra múlva lépett be a terembe, és körülnézett. Csak a dalia állt ott, és a szájába vett valamit. A lány egyik leesett ujját.
– Nem is rendeztél most akkora vérontást, mint amekkorát szoktál – jegyezte meg csípősen a fiatalember. – Mi az, elpuhultál?
A dalia lenyelte az ujjat, majd összecsapta a tenyereit. Visszaváltozott szoborrá.
– Volt vér, de visszafogtam magam – felelte. – Ez a lány különleges volt. Előbb háltam vele, csak utána faltam fel. Már vagy száz éve nem háltam embernőkkel, csak mindenféle szajhadémonnal. Egyik sem fogható egy ártatlan szűzhöz.
– Bárcsak én is meghághattam volna – rázta a fejét csalódottan Szeregor.
– Igen, láttam a tekintetedben, hogy megtetszett neked is a kicsike. Csak kívánnod kell, és visszakapod.
Szeregor kiöltötte nyelvét a mosolygó szobornak.
– Annyira bolond még nem vagyok.
– Na igen. Meg hát, nem is ölhetlek meg téged. Te is tudod, miért.
– Igen. Anyám miatt. – Egy ideig csöndben voltak, melyet az isten tört meg.
– Tudod, az emberekben mindig is volt egy vonás, amit sokra tartottam. Ez pedig az önfeláldozás. Mi istenek önzők és kicsinyesek vagyunk, de az emberek képesek hatalmas áldozatokat meghozni egymásért, vagy valamilyen célért, melyet ők istenként imádnak. Mi halhatatlanok vagyunk, ezért gyakorlatilag nincs miért küzdenünk. Nem kell nyomot hagynunk a történelemben, mert mi magunk vagyunk a történelem. De az emberek… Elképesztő erőtök van nektek is.
– Te nem tekintesz ránk undorító féregként, és ez tetszik nekem – mondta Szeregor. – Más istenek, akikkel eddig találkoztam, undorodva néztek rám, csak mert ember vagyok. Még az sem változtathat ezen, hogy a te hasszasid vagyok.
– Végül is, emberekkel táplálkozom, nemde? Nem undorodhatok attól, amit megeszem – nevette el magát az isten. Szeregor is mosolygott a költői kérdésen.
– Kineveltél magadnak. Már nagyon régóta nem érzek bűntudatot sem, hogy gyakorlatilag a barlangba terelek ártatlan embereket, hogy aztán megfizethessenek a bűneikért.
– És ez így is van jól. Bűnös emberekkel táplálkozom csak, te is tudod. Megszegik a világ egyik legalapvetőbb szabályát, ezért bűnhődniük kell.
– „Kívánságaidat csak te magad válthatod valóra. Senkit sem kérhetsz meg, hogy valósítsa meg helyetted.”  Így hangzik az osztrodozáriszi törvény.
– Jól megtanultad – bólintott elismerően az isten. – Ezért is teljesítettem édesanyád kívánságát, és neveltelek föl. Felismertem benned a tökéletes [i]hasszasi[/i]t.
Szeregor az egyik fáklyát nézte, mintha a tűz körül forognának a gondolatai. Pedig valójában azon mélázott, hogy vajon mennyivel másabb lenne most az élete, ha az anyja anno nem kereste volna fel a kívánságistent az óhajával.
  Szeregor betegen született, melyet semmilyen mágus nem tudott meggyógyítani. Csak egy isten volt képes rá, aki ezért elvette az asszony életét cserébe. Szeregor hasszasi kiképzést kapott, mint az isten [i]szolgáló[/i]ja. Ezt jelentette a szó. A fiatalember halála napjáig köteles volt szolgálni a kívánságistent, de neki is van lehetősége évszázadokig élni, ha az adott isten úgy látja, jól végzi a munkáját. Szeregor már százötven éves volt.
– Ha legközelebb ilyen jó fehérnépet találsz, nyugodtan hágd meg. Megengedem – mondta mosolyogva az isten, hogy visszarántsa Szeregort a valóságba.
– És mi lesz akkor, ha az egyik ilyen nő azt kéri majd, hogy velem élhessen az idők végezetéig?
– Igaz – gondolkodott el a szobor. – Erre nem is gondoltam.
– Majd meglátjuk, mi lesz legközelebb. Remélem, a következő nem lesz ennyire fiatal és naiv.
– Miért nem?
– Mert volt egy olyan pillanatom, mikor majdnem azt kívántam, bárcsak elengednéd, és elfuthatna. Már ötven éve nem sajnáltam meg senkit, de ő valahogy… olyan különleges volt. Olyan más. Mellette…
–… embernek érezted magad – fejezte be a mondatot az isten, miközben visszaállt a pódiumra. Tenyereit összeillesztette, majd imádkozón összekulcsolta a kezét.
– Pontosan.
– Ne legyenek kétségeid, drága barátom. A kétség a hasszasi legnagyobb ellensége. De, most már ideje nyugovóra térnem. Meg kell emésztenem valakit.
– Jó, értettem. Megyek, vadászok. Ezúttal én éheztem meg – mondta Szeregor, majd hátat fordított, és kiment az ajtón.
 
Nem sokkal az után, hogy egy tó közelébe ért, megpillantott egy magányosan álldogáló nőt. Jobb kezét kardja markolatgombján tartotta, majd mikor a nő már észrevette, megvillantotta fehér fogsorát, és bemutatkozott.
– Szeregor vagyok, Kattarr-hekből. Én vagyok a környék felvigyázója. Önben kit tisztelhetek?
– Ivena vagyok, Móntból – pukedlizett a nő. Szeregor csak ekkor vette észre, hogy milyen fiatal, és milyen kecses alkata van. Arcra is gyönyörű volt. Vállig érő vörös haját hófehér bőre emelte ki. Szemei ezüstösek voltak. Szeregornak nem voltak az esetei az ilyen nők, kik külön-külön hordozták magukban ezeket a tulajdonságokat. De együtt, egy „csomagba csomagolva” már más volt a helyzet.
  Egy ideig beszélgettek és halásztak, majd Ivena nagy sóhajtással borult Szeregor vállára.
– Ó, Szeregor, bárcsak mindig itt lehetne velem.
Szeregor megköszörülte a torkát.
– Én csak egyetlen dolgot szeretnék most.
– Mi az? – kérdezte érdeklődve Ivena. Szeregor lassan felé fordította a fejét, és egyik kezével megsimogatta a nő arcát.
– Vigyázzon, mit kíván.
Kihasználva Ivena értetlenségét, a fiatal férfi magához húzta a nőt, és gyengéden szájon csókolta.

Emlékszem, mi voltam egykor, és arra is, miért buktam el. Azon a napon megesküdtem, hogy bosszút fogok állni. Nincs már sok hátra a büntetésemből. Jóban vagyok Istennel, ugyanis amit én meg akarok szerezni, azt meg is szerzem. Hagyja, hogy megszerezzem. Hagyja, hogy a lelkedbe gázoljak, ha az a célom. Hagyja, hogy tönkretegyelek, ha azt akarom. Mégis, azon az egyetlen estén nem volt velem. De nem hibáztatom őt érte. Már nem. Az itt töltött évek rengeteg mindenre megtanítottak. De mielőtt folytatnám, hadd mutatkozzam be. A nevem Jason Theodore Chaser, ismertebb nevemen a „Virtualista”. Ne szépítsük a dolgot, hanem mondjuk ki: bűnöző vagyok. Hacker, aki a kibertérben követ el számítógépes bűntényeket. Én pedig már minden elképzelhető csínyt elkövettem, ezért is ülök itt, és bámulok ki a fejemből. Csak magamhoz beszélhetek, és újra ostorozhatom a saját lelkem az elkövetett hülyeségeimért. Az egész egy szép, már-már közhelyes gimnazistás délutánomkor kezdődött.

Ahhoz képest, amit elértem, meglepődhetsz, ha rájössz: sokáig nem tartottam izgalmasnak a számítógépeket.
  A lányok és a sport jobban izgattak. Játszottam persze online játékokkal, de pár óránál tovább sosem bírtak lekötni. Egy napon – azt hiszem, kedd volt – egyik kocka haverom otthon próbálta megszerelni a megsérült programját, amit írt. Nem tudott rájönni, mi volt a gond, amíg én oda nem ültem végső idegességemben, és ki nem próbáltam valamit. A program újra futott, a srác meg ledöbbent. Ő, aki már óvodás kora óta foglalkozik számítógépekkel, nem tudott megszerelni egy programot, de én a magam kemény zéró programozási tudásommal, első próbálkozásra rájöttem, mi a baj.
  Ekkor világított rá, hogy „elképesztően zseniális programozó” válhatna belőlem, de én csak egy jót mosolyogtam az egészen. Nem érdekelt. Szakértelmem hamar kitudódott, és többen is magukhoz hívtak ezek után, hogy segítsek programokat írni. Az alapokat elmagyarázták, én pedig azokat felhasználva építettem fel a szoftverek kódokból álló halmazait. Rádöbbenve, mekkora bizniszt csinálhatnék ebből, folyamatosan képeztem magam. Szakkönyveket töltöttem le, majd olvastam el, és tapasztaltabb programozóktól kértem segítséget az interneten (mely akkor még nem volt „resernest”). Tudásom gyorsan fejlődött; pár hónap múlva már én írtam egy profi vírusirtót a suli adatbankjának. Érettségi után rögvest ilyen irányú suliba küldtek, mert a számtech tanárom szerint kár lett volna veszendőbe hagyni a „képességemet”. A szüleim meg… nos, ők mindenre szartak, ezért én is szartam rájuk.

Épp akkor nyáron jelent meg a resernest, csakúgy, szinte a semmiből. A Silverth Corporation teljesen térbeli virtuális szupersztrádája felkavarta az internet korlátoltságai miatt kesergők állóvizét, és pár hónapon belül elképesztően sokan álltak át rá. Én a nyár végén próbáltam ki először, és meg kell mondanom, elképesztő élmény volt immáron térben látni az internetet, melyet azelőtt csak elképzelni tudtunk, vagy filmekben és videojátékban láthattuk mások elképzeléseit.
  A technológia valójában egyszerűbb volt, mint gondolnánk. Regisztrálásod fényképhez kötött volt, de nem mutathattad ám meg egy másik alak fényképét. A megrendeléshez járt egy „nestcam” nevű webcam is. Ez a webcam a bejelentkezések során mindig leszkennelt téged egy vörös lézerrel, és a képedet továbbította a regisztráltak adatbázisába. Ez az azonosítás szükséges volt, hogy minden felhasználó a saját avatárjával járhassa a virtuális mezőket. Nem volt se jelszó, se biztonsági kód, csak a nestcam lézeres ellenőrzése. Az avatár a te arcoddal jelent meg a virtuális világban, de volt lehetőséged fejleszteni. Pénzért vásárolhattál neki új ruhákat, kiegészítőket, és egyebeket. Az üzlet bombaként robbant; a tervezőket azonnal milliárdossá tette. Én büszkének éreztem magam, hogy az első ezer regisztráló között voltam. Emlékszem, az avatáromra viharkabátot aggattam, és kendőt kötöttem a fejére. Az avatár felhasználóneve pedig csak simán „Generator Shock” volt. Én és pár társam alaposan kivettük a részünket a kezdődő ügyletekből, mert hát tudtuk, mi lesz itt pár éven belül.

Csak idő kérdése volt, és felbukkantak az illegálisan hozzáférhető anyagok. Pénzem ugye kevés volt, ezért ritkán éltem a lehetőségekkel. Bámulatos volt, ahogy ezek a letöltési lehetőségek ki voltak dolgozva. Ámulatba ejtettek a kirakatos elrendezések, meg úgy az egész… Tényleg virtuális valóság volt. Mintha egy MMORPG-t összemixel az ember az internettel, és ellátja egy újgenerációs konzolnál is jobb kezelőfelülettel. De eltértem a témától.
  A letöltésekre felfigyeltek a tulajdonosok is, így létrehozták a CyberCop-ot, akik lényegében a resernest rendőrei voltak. Jól fel voltak készülve, sokáig ki sem lehetett kerülni őket… aztán jöttem én, és a kis ötletemmel fegyvert kovácsoltam a kiberzsaruk ellen. És ezúttal örültem, hogy nem csak nekem sikerült rájönnöm egy titokra.
  Ha letöltesz egy új ruhát az avatárodnak, akkor azt megkapod egy fájlként a számítógépedre. A fájlt csak a resernest ismeri fel, és nyitja meg. De én írtam egy programot, amely átalakítja a letöltött anyagokat más formátumba. A formátumnak az „nst” nevet adtam, aztán mosolyogva konstatáltam, hogy így rövidítik a „non-stress test” nevű terhességi vizsgálatot is.
  Felfedezésemet nem vertem nagydobra, mert voltak helyettem mások, akik ezt megtették. Mégpedig az időközben tönkrement internetszolgáltatók beépített hackerjei. A szolgáltatók titokban emberek százait tartották befolyásuk alatt, akiknek pénzelték a kutatásait. A cél egy vírus bejuttatása volt a resernest világába, amely lebénítja az egészet. Az átalakított nst kiterjesztésű fájlokból – mely meglepő módon nekik is nst lett, de náluk ez „nest”-et rövidített –  készítettek vírust. A vírus tehát az a ruha volt, melyet az avatár viselt. A felhasználók, akikkel érintkezésbe kerültek, arra lettek figyelmesek, hogy avatárjaik lelassulnak, vagy nem a kiadott parancsok szerint cselekszenek. A CyberCop ráállt az ügyre, és hónapokon belül rájöttek a probléma forrására. A virtuáltérben és a valóságban egyaránt megkezdődött a hajtóvadászat.
  Az internetesek végül horogra akadtak, és a hackerekkel együtt sittre vonultak, óriási kártérítések kifizetése után. A pénzből ingyenes javítószoftvereket készítettek, amelyeket letöltve az avatárok meggyógyultak. De a hónapok alatt felhalmozódtak ismét az illegális letöltések, és közeledett az új fenyegetés is.

Egy Timothy Jackson nevű korosodó hacker letöltötte a börtönbüntetését, és két cimborájával úgy döntöttek, hogy elpusztítják a resernestet. Ami a legmeglepőbb volt számomra, hogy még a szolgáltatásuk megrendelése előtt rendelkeztek nst kiterjesztésű programokkal, melyeket átírva a regisztráció során manipulálhatták a nestcam-et. Így a magukétól eltérő külsejű avatárokkal mászkálhattak a kibertérben. Mi csak a felhasználóneveiket ismertük sokáig: Deadeye88, virtualjesus és duckforfart_94.
  Míg ők az nst fájlok átírásaival és újrakódolásaival foglalkoztak, én addigra már befejeztem tanulmányaimat, és programozóként munkába is álltam egy operációs rendszereken dolgozó cégnél New Heavenben, a világ számítógépeinek fővárosában. Szabadnapjaimon a többi programozóval lógtam, és megismertem azt a két embert, akik nagy hatással voltak az életemre. Egyikük Harold Princeton, egy jó nevű szoftvercég tulajdonosának a fia. A másik pedig Helena C. Wilson, akibe első látásra beleszerettem. A probléma az volt, hogy Harold csapta neki a szelet egy ideje, ezért akaratlanul is egymás riválisaivá váltunk. Aztán jöttek az újabb problémák.
  Timothy Jacksont végül lefülelték, de inkább öngyilkos lett, mint hogy börtönbe vonuljon ismét. Emlékszem, akkoriban mennyire tiszteltem az öreget. A halála azonban valóságos legenda lett a resernest felhasználói körében. Az akciója végül is sikeres volt; elszabadított egy brutális vírust a virtuális metropoliszban, ugyanakkor felfedezett valami mást is: az első „önvédelmi szoftverfegyvert”. A CyberCop avatárjai használtak pisztolyszerű eszközöket a civil avatárok leállítására és vírusok leölésére, de ez volt az első alkalom, hogy valaki vissza tudott lőni. Az eredmény nem maradt el. Pláne azután, hogy duckforfart_94 közzétette a technológiát egy internetes warezoldalon. Én is a letöltők között voltam, de nekem nem tetszett a pisztolyos megoldás. Rám nagy hatást gyakoroltak a japánok, ezért az én fegyverem egy katana volt. Természetesen a megfelelő leárnyékoló programok létrehozása után mertem csak betársítani az avatárom felszerelései közé. Nem csak én voltam ilyen kreatív. Megjelentek a lőfegyverek különböző fajtái, gránátok, de még a fénykardok is, mint felhasználható fegyverek. A Silverth megpróbálta uralni a helyzetet, ezért a resernesten belül létrehozott elkülönített területeket, ahol az avatárok gyepálhatták egymást szabadon, mint egy videojátékban. Persze sokkal izgalmasabb volt a „nyílt utcán” lövöldözni, ezért a CyberCop állandó készültségben volt. Én nagyon sokáig csak az elkülönített területeken használtam a kardomat. Rá kellett jönnöm, hogy hiába tudok bánni a szamurájok fegyverével, ha egyszer nem vagyok olyan gyors, mint egy pisztolylövedék. Így szinte mindig lelőttek a halálmeccsek alkalmával. Tennem kellett hát valamit, és ezzel a tettel szereztem hírnevet magamnak.
  Feltaláltam a „mágia” kezdetleges változatát. A saját avatáromat úgy programoztam be segédprogramok segítségével, hogy akár a pisztoly golyójánál is sebesebben tudjon szaladni, hatalmas ugrásaival pedig a felhőkarcolók tetején is képes legyen ugrálni.
  A technológiát siker koronázta, és rövid időn belül elkezdték félni a kardomat az elkülönített körzetekben. Sokan kérték tőlem a programokat, de én nem voltam hülye, és inkább a resernestet üzemeltető cégnek adtam el a technomágiámat. Ezután maga a Silverth vett a szárnyai alá, és havonta háromszor annyit kezdtem keresni, mint azelőtt. Megbíztak, hogy fedezzek fel még mágiákat, és adjam át. Én ezt is csináltam fél évig, amíg fel nem vette velem a kapcsolatot virtualjesus.
  Mint kiderült, a Silverth elkezdett szoftvercégeket felvásárolni és kisajátítani, valamint titokban a politikai életbe is bele akartak avatkozni. Virtualjesus emlékezett azokra az időkre, mikor a multik befolyásolták a politikát, és ezt meggátolandó szervezte meg a saját kis hackermozgalmát, a Burnout Csoportot. Rádöbbent, hogy az internet arctalansága nyújtotta előnyök nem érvényesülnek a resernestben, és ezzel a Silverth megsérti azokat a magánjogi törvényeket, melyeknek az eltörlésén fáradozik. Megkért, hogy csatlakozzak a mozgalmához, de én nem láttam nagy jövőt a lázadó mozgalom éltetésére, és inkább kimaradtam. Ekkor beszéltem utoljára virtualjesusszal, de a mozgalom és a „merényletei” állandó témák voltak a híradóban.
  Addig nem foglalkoztam vele, amíg programozó társaim és Helena el nem árulták, hogy beszervezték őket a Burnoutba. Ekkor léptem be én is, és találkoztam duckforfart_94-gyel az instrukciókért. Fél évig éltem kettős életet. Én voltam J.T. Chaser, a Silverth egyik vezető programozója, de én voltam Generator Shock is, a hacker szamuráj, aki a Burnout számára szolgáltat ki információkat és programokat a resernestről. Generator Schocként hamar kivívtam a mozgalom tagjainak megbecsülését, és én lettem mindenki szemében a virtualitás művésze, azaz a Virtualista. Shockot rengeteg weboldal a legerősebb avatárnak tartotta, mert lőfegyver nélkül képes volt felvenni a harcot a CyberCoppal. Az avatárom arcát természetesen módosítottam, mert nem akartam, hogy felismerjenek.
  Mégis lebuktam, méghozzá éppen a társaim egyike adott fel. Erre akkor döbbentem rá, mikor berontottak hozzám a valós világ rendőrei, és megbilincseltek. A gépemet lefoglalták, a tárgyalásomon pedig Harold tanúskodott ellenem, Helena pedig rám sem mert nézni. Akkor minden világossá vált: az a köcsög adott fel, és Helena keze is végül az övé lett. A szerelmem ujján lévő gyűrű a bizonyíték rá. Harold nem csak engem adott fel. Hónapok múlva a cellámban hallgattam az őrök susmogásait, melyekből kiderült: duckforfart_94-et is elkapták. Így már csak a paranoiás virtualjesus maradt, hogy irányítsa az alapból elcseszett csoportját.
  Mikor a cellámba küldtek, és megkezdtem az éveim letöltését, csak akkor tudatosult bennem, hogy valójában mekkora hülyeséget csináltam. De a helyzetem nem volt reménytelen. Sőt, éppen hogy a legjobban tartott rab lettem. Csupán egy évig ültem a külvárosban kiépített börtönben, mikor közölték velem, hogy profi programozói képességeim miatt áthelyeznek az Álomvölgy klinikára, melynek virtuális tereket kellett készítenem. Ekkora fába még nem vágtam soha a fejszémet, de csábító volt a mínusz pár éves csökkentés és az emberi körülmények közötti rabság, és az, hogy nem leszek priuszos. Megkötöttük a szerződést, mire én az Álomvölgyben kezdtem el dolgozni.

Emlékszem, hogy a virtuális valóságokat nagyon szigorú szabályokhoz kötve rendelték meg. Én azonban az egyiknél engedtem a saját fantáziámnak. Balszerencsémre pont az a páciens kapta meg azt a művemet, akinél eredménytelen volt a gyógymód. Hogy is nevezték… valamilyen Colt. Úgy állítottam be az egyik jelenetet, hogy a széttört lábú fazon képes legyen felállni, ami ugyebár fizikai képtelenség, de a saját hatásvadász fantáziám számára túl erős volt a csábítás.
   Barátságom dr. Skyhornnal kifizetődő volt, mert így azonnal tudtam mindent, ami a külvilágban zajlik. Így szereztem tudomást arról, hogy az internetet teljesen felszámolták a hatóságok, nyilván a Silverth nyomására. Már egyetlen szerver sem működött. Azt is elmondta, hogy az a buzi Harold lett az apja cégének a feje, és jelentős támogatója lett az Anti Hacker Mozgalomnak, melyet fehér kalapos hackerekből válogattak össze. Aki esetleg nem tudná: a fehér kalapos hackerek a törvény oldalán állnak, a fekete kalaposok pedig az ellen harcolnak. Én fekete kalapos voltam, de csakis Helena miatt. Helena… te is részt vettél a mozgalomban, és mégis elárultál minket… engem. Pedig mennyire szerettelek… és szeretlek még most is. Gyűlölöm ezt az egészet. De meglátjátok, a végén én fogok majd nevetni. Már mióta itt vagyok, tervezem a bosszúmat. Mind visszakapjátok majd azt, amit velem tettetek! Összezúzom azt a nyomorult cégedet, Harold! Kinyírlak a virtuáltérben, és a valóságban is! Már csak egy hónap, és letelik a büntetésem. Utána pedig reszkess valóság, reszkess resernest… mert a Virtualista visszatér.

Ahogy én látom.

Kovács Elemér szitkozódva indította újra számítógépét, az irodában lévő két kollégája pedig megmosolyogták a férfit, bár ők is hasonlóan éreztek saját masináik iránt, melyek már annyira elavultak, hogy éppen csak össze nem omlott a rendszerük.

– Mintha a 2010-es évek elején lennénk! – kiáltotta Elemér, majd ivott a kávéjából.

– Nyugodj meg, Elemér!

– Te fogd be a pofád, Kálmán! Miattad van ez az egész! – folytatta a dühöngést a fiatal férfi. Kálmán nevű kollégája eleresztette a füle mellett a vádaskodást, bár egyetértett velük.

– Hé – szólt Elemérhez a másik kolléga –, ne félj már ennyire a bulitól!

– Én nem félek semmitől!

– Hagyd csak, Tamás! – mondta Kálmán, miközben öntött magának is egy csésze kávét. – Elemér találkozni fog álmai asszonyával. Naná, hogy be van tojva egy kicsit.

– Vagy úgy – mosolyodott el sejtelmesen Tamás, majd hátrafésülte vállig érő haját. Elemér mormogni kezdett magában. Két kollégája folytatta a társalgást, de immáron írásban. Az iroda megtelt a lenyomott billentyűk hangjaival.

Fly_Zero üzenete:
Mesélj kicsit erről a nőről, Kálmán!
GodIsMine üzenete:
Etelkának hívják. Csinos nő. Száznyolcvan centi magas, hosszú fekete haja van. Elemér okkal szeretné magának.
Fly_Zero üzenete:
Akkor eddig miért nem nyomult rá?
GodIsMine üzenete:
Mert a csaj eddig foglalt volt. Pár hete özvegyült meg. A hapsi autóbalesetben halt meg. Összeütközött egy busszal, még a híradó is bemondta.
Fly_Zero üzenete:
Szóval megözvegyült…
GodIsMine üzenete:
Mondhatjuk így is… De Elemér nagy reményeket fűz a bulihoz. Évek óta szerelmes Etelkába. Csak az alkalomra várt.
Fly_Zero üzenete:
És szerinted van esélye?
GodIsMine üzenete:
Hát nem tudom. Etelka nem tartozik a megvehető nők közé, mint a mai lányok 90%-a. Ő tényleg szerelmes volt abba az alakba.
Fly_Zero üzenete:
Szerelem… Ritka az manapság, különösen mifelénk.


A buliba Elemér a tőle telhető legjobb állapotba pofozta magát, az eredmény mégis hagyott maga után kívánnivalót. Nem ment ez neki. Amint megkérdezte a házigazdást, hogy hol van Etelka, rögvest elindult utána, ki az emeleti erkélyre. Etelka már ott várta őt. Csodás, vörös felsőt és fekete miniszoknyát viselt, arcán smink volt, melyet ízlésesen tett fel. Szinte rögvest egymás karjaiba vetették magukat, majd félrevonultak a tömegtől. Elemér izgatott volt, mert a házigazdától megtudta, Etelka nagyon szeretne mondani neki valamit. A fiatal rendőr végig egyenes háttal lépdelt a nő mellett. Amikor már elég távol kerültek a hallgatózó fülektől, mindketten letelepedtek a fűbe.

– Mi ez a titkolózás, Etel? – kérdezte mosolyogva Elemér.

– El kell mondanom neked valamit – kezdte izgalommal a nő. Elemér gondolatai egyetlen szótól dübörögtek, amelyet hallani akart szerelme szájából. Amire várt már régóta, és amiért egyáltalán eljött ebbe a buliba.

– Láttam újra Gábort! – kiáltott fel hirtelen. A mellette ülő fiatal férfi szíve mintha megállt volna egy pillanatra. Egy darabig csak döbbenten pislogott, mely Etelkának is feltűnt. Aggódó pillantása végül szóra bírta Elemért.

– Mármint… Csongor Gábort? – kérdezte óvatosan. A nő hasonló óvatossággal bólintott.

– Mondd, szerinted megőrültem? Talán nem bírom feldolgozni a történteket? – kérdezte Etelka.

– Dehogyis – igyekezte nyugtatni Elemér. – Talán csak összekeverted valakivel, nem?

– Nem. Ahhoz túl hosszú ideig láttam.

– Konkrétan meddig?

– Öt teljes percig. Nem mertem odamenni hozzá. Egyszerűen… ledermedtem. Utána… elsétált, mintha érezte volna, hogy nem tudok odamenni hozzá.

– Ő nem közelített feléd?

– Nem. Meg is lepődtem… Mármint így, utólag. – Elemér érezte a rémülettel vegyes megkönnyebbülést a nő hangjában. Igyekezett megemészteni a hallottakat, közben pedig eszébe jutott egy kérdés.

– Ezért akartál mindenképp látni?

– Igen. Egyedül benned bízhatom meg, mert te ismertél minket a legjobban. Ezen kívül… kérni szeretnék valamit.

Elemér már tudta, mit fog tőle kérni álmai asszonya.
– Találjam meg Gábort?

– Igen – hangzott el a gyötrelmes megerősítés. Elemér nem tudott Etelka szemébe nézni. Inkább bámulta a csillagokat, de hiába. Csongor Gábort látta viszont bennük, kinek elvileg most már fent kéne lennie.

– Jól van, Etel. Ígérem, megteszek mindent, hogy előkerüljön – ígérte a rendőr, majd karjaiba fogta a könnyező nőt, de sajnos nem úgy, ahogy azt ő akarta.

– Biztos, hogy ne vizsgáltassam meg magam?

– Biztos. Bízd csak ránk. Profik vagyunk.

– Szerinted lehetséges, hogy Gábor túlélte azt a karambolt?

– Nem – mondta ki Elemér, és ennek legbelül örült is.

– Akkor hogy lehetséges az, hogy visszatért közénk?

– Mondtam, bízd ránk.

A feltámadás gondolata túl ijesztő volt ahhoz, hogy valóság legyen. De újabban már nem csak ez az egyetlen módja annak, ha találkozni szeretnénk a szeretteinkkel.

Másnap reggel a három kolléga el is kezdett dolgozni az ügyön. Kálmán elsietett a hullaházba, hogy ellenőrizze, a holttest ott van-e még. Elemérnek nagy kő esett le a szívéről, mikor a válasz pozitív volt. Gyanúját tovább erősítette. Az Etelka által megadott helyszínre pedig Tamás ment el pár nyomozó társaságában. Elemér végig az irodában maradt, hogy újra és újra átnézze a Gáborról szóló anyagokat, hátha talál valami érdekeset, de nem azt találta, amire számított.

– Teljesen biztos vagy benne, hogy egy klónt keresünk? – kérdezte Kálmán a rádión, melyet Elemér kihangosítva hallgatott a monitorja előtt ülve.

– Miért, máshogy hogy tért volna vissza a Csongor? Szellemként? – kérdezte szarkasztikusan. – A városban valahol valaki fenntart egy klónlabort, különben most nem mászkálna erre.

– És te mit találtál, Elemér? – kérdezte Tamás. – Kinek érné meg klónozni halott barátunkat?

– Hát, senkinek. Csongor nem volt se különleges mérnök, katona, vagy bárki, aki a képességeivel és a tudásával sokra vihetné. Egyszerű taxis volt.

– Létesített korábban bárki is klónlabort a környéken? – kérdezte Kálmán, belépve az iroda ajtaján. kezeit összedörzsölte, majd levette magáról a kabátot, miközben Elemér kereste a kért információt.

– Negatív. Már két éve bezártuk az utolsót, a klónokat pedig kiiktattuk.

– Ezt nem tudtad volna keresés nélkül megmondani? – gúnyolódott barátjával Kálmán.

– Akkor még nem voltam kávés – emlékeztette társát Elemér.

– Igaz. Ennek ellenére úgy beszélsz a két évvel ezelőtti ügyről, mintha te is ott lettél volna.

Elemér elengedte a füle mellett a megjegyzést. Inkább Tamáshoz szólt.
– Szemtanúk vannak?

– Vannak. Hárman is állítják, hogy látták Csongort. Berendeltük őket délutánra.

– Rendben. Nem volt semmi probléma?

– Szinte semmi, csak egy idősebb néni érdeklődött, hogy „Mit árthatott az a jóképű fiatalember, ha ennyire keresik?”. Vicces volt.

– És mit válaszoltál?

– A kedvencemet: sorozatgyilkos, aki hat embert mészárolt le.

– Egyszerűbb lenne azt mondani, hogy nincs joga tudni a hatóság intézkedéseiről – jegyezte meg Kálmán, miközben kávét főzött. Elég távol állt a mikrofontól ahhoz, hogy társa ne hallja meg. – Hihetőbb lenne. Magyarországon sorozatgyilkosok… Jó, ha hatévente felbukkan egy valódi gyilkos, aki nem pénzért öl meg sok embert.

– Nem mondod – morogta Elemér az orra alatt.

Etelka az elkövetkezendő pár napban többször is visszatért oda, ahol elhunyt kedvesét látta. Megkönnyebbüléssel vegyes szomorúság költözött a szívébe, hogy nem őrült meg, ugyanakkor hiányzott neki Gábor. Eldöntötte, hogy még egyszer, utoljára elsétál abba a parkba. Leült az egyik padra, elővette e-könyv olvasóját – melyet egyszerre lehetett használni zenehallgatásra és filmnézésre is –, majd megpróbálta elütni az időt. Egy novellát olvasott éppen. Minden sor végén felnézett a készülékből, és lopva a fákra pillantott. Nem látta meg Gábort, csak néha pár kóbor kutyát. Egy teljes óráig ült ott magányosan, míg egyszer csak felbukkant egy ismerős alak az egyik vastag törzsű fa mögött. Gábor volt az. Kedves mosolyával elérte, hogy szerelme felálljon, és odamenjen hozzá. Etelka némán hagyta, hogy kedvese átkarolja őt.

– Hiányoztál – súgta Gábor a nő fülébe, aki válaszul viszonozta az ölelést.

– Tényleg te vagy az? – kérdezte óvatosan Etelka. Gábor mélyen a nő szemébe nézett, és ezzel a kérdést ezzel meg is válaszolta. Elcsattant egy szenvedélyes csók közöttük. Pár percig csak némán ültek a padon, és egymást ölelgették, csókolgatták.

– Hol voltál eddig?

– Nem mehettem a közeledbe.

– Miért nem?

– Mert nem akartam, hogy szomorkodj miattam.

– Épp azzal tettél boldoggá, hogy most végre láthatlak.

– Már nem láthatsz sokáig.

– Miért? – kérdezte zavartan Etelka. – El akarsz menni?

– Nem élek már sokáig.

– Hogy?

Gábor belenézett a rémült íriszekbe, aztán szomorkásan bólintott.
– Akkor, az országúton valóban meghaltam. A testem a hullagyűjtőben nyugszik, hasonlóan a többi halottéhoz.

– De… akkor miért vagy itt?

– Mert klón vagyok – Gábor a következő pillanatban megbánta, hogy ezt elmondta. Etelka szeméből vízesésszerűen folytak a könnyek. Mindketten tudták, mit jelent az, ha valaki „klón” Magyarországon. Az alkotmány tiltotta a klónozást, mely nyugaton és a jobb módú országokban elterjedt. Ezzel próbálták megőrizni a jobb géneket, így sorra tudták klónozni a legjobb alkalmazottakat és főnököket. Magyarországon ez ellehetetlenítette volna a munkakeresést, így még a terjedése előtt meggátolták a hullámot. De illegális zuglaboratóriumok működtek az ország területén, ezért a rendőrség külön egységeket állított rá, hogy bezárják a laboratóriumokat, letartóztassák a megrendelőket és a gyártókat, valamint kiiktassák a klónokat.

A következő napon Etelka és Elemér együtt ebédeltek a nő lakásán. Minden békésen zajlott egy ideig, de Etelka végül mindent elmondott Elemérnek. Nem tudta magában tovább tartani a tegnap történteket.

– Sejtettem – morogta a férfi, miközben egy kockacukrot tett a kávéjába.

– Én még sejteni is gyáva voltam – mondta Etelka, aki igyekezte visszafogni a könnyeit.

– Tudom.

– Akkor most… megölöd? – A kérdést Etelka iszonyatos rémülettel tette fel. Már tudta a választ, mégis egy picit, mélyen reménykedett benne, hogy barátjának nem ezek a szándékai. Hogy a kötelessége elé helyezi Etelka boldogságát.

– Igen. Klónvadász vagyok, te is tudod. Ez az egységem kötelessége.

Etelka szomorúan bólogatott, miközben szeméből ismét előtörtek a könnyek. Elemér adott neki pár zsebkendőt. Nézte a szomorú nőt, akiért az életét is odaadná. Azt gondolta, bárcsak lenne más megoldás. Bárcsak életben hagyhatná Gábort.

De amint kiért a házból, már másképp kezdte gondolni. Végre megölheti azt, aki elvitte az orra elől Etelkát. Úgy gondolt Gáborra, mint egy férfira, aki csak megelőzte. A versenyt még nem vesztette fel. Ha eddig kibírta, ezután is ki fogja, Etelkát pedig majd megvigasztalja valahogy.

Elemér a nap további részét a jelentések átnézésével töltötte, amit Kálmánnal együtt csináltak. Kedve azonnal javult, amint látta, hogy a labort megtalálták és elkülönítették. A nyomozók jelentése szerint csak egyetlen klónt készítettek. Jelenleg a hely bérlőjét próbálják előkeríteni, aki a jelek szerint elhagyta a várost. Kálmán erre szenvedélyesen elkáromkodta magát, Elemért viszont elgondolkodtatta, hogy vajon miért akarták épp Gábort klónozni? Egyáltalán Gábor tud róla, hogy klón? Ismeri-e az előállítóját? És mik a további szándékai? Etelka mellé kirendeltek három rendőrt, akik a nap huszonnégy órájában figyelik a nőt, és amint Gábor feltűnne, jeleznének az irodának. Ha a klónnak van annyi sütnivalója, mint az eredetinek, semmiképpen sem menne Etelka közelébe nyilvános területen.

A klónvadász belépett a lépcsőházba. A lift felé tartott, mikor valaki elállta az útját. A Gábor-klón volt az. Elemér jobb keze azonnal rászorult volna a pisztolya markolatára… ha nem adta volna le a recepción a szolgálat végezte után. Nyelt egyet, miközben érezte, hogy az arcán legördül egy izzadságcsepp. Zavartan kotorászott a zsebeiben, hátha talál valami fegyverként használhatót, de nem talált semmit. Hátrált két lépést. Halott riválisának viszontlátásra jobban megviselte, mint ahogy azt elképzelte. Korábban még nem ölt meg klónt, pláne nem olyan klónját, akit ismert és gyűlölt.

– Üdv, Elemér.

– Szevasz – hadarta a rendőr. Gábor két kezét felemelte, kimutatva ezzel a megadás jelét.

– Nem azért jöttem, hogy bántsalak. Beszélni akarok veled.

– Igen? És miről?

– Két dologról. Felmehetnénk a lakásodra? Ott mindent elmondok.

– És mi rá a garancia, hogy te nem fogsz végezni velem egy óvatlan pillanatomban?

– Csak a szavamat adhatom. És ezt. – Gábor benyúlt a zsebébe, majd előhúzott egy pisztolyt. Elemér rémülten hátrált, de a klón odadobta neki a fegyvert, melyet a klónvadász kissé ügyetlenül, de elkapott. Önbizalma azonnal visszatért, amint ellenőrizte a fegyver állapotát: töltve volt. Értetlenül nézett Gábor klónjára, de azért bólintott, és a lifthez sétált.

A két férfi a nappaliban ült és sört iszogatott.
– Miért jöttél ide, klón? – kérdezte Elemér, erősen megnyomva a klón szót.

– Már arra sem méltatsz, hogy a nevemen szólíts?

– Csongor Gábor meghalt abban a balesetben. Te nem ő vagy. Csak egy klón.

– Mindig is undorodtál tőlem, Kovács. Most is, csak most már az igazolványod miatt nyíltan kifejezheted.

– Tudod te nagyon jól, hogy miért.

– Igen, tudom. És róla akarok beszélni veled. – Egy kis szünet után Gábor folytatta. – El kell ismernem, Kovács, te jobban szereted Etelkát, mint én. Minden gesztusodból ez sütött. És szeretném, hogy mellette maradj. Próbáld vigasztalni őt, ameddig tudod. Utána magától beléd szeret majd, hidd el. Én sem akarom, hogy tovább szenvedjen. Ezért sem akartam először találkozni vele, de végül csak nem bírtam ki.

– Csak ezért jöttél? – kérdezte Elemér, akinek arcáról még mindig az undort lehetett leolvasni. De legbelül örült, hogy vetélytársa magától félreáll az útból.

– Nem. A másik, amiért itt vagyok, az ez. – A zsebéből előhúzott egy apró adattárolót, és az asztalra tette. – Ezen a klónozóm kutatási adatai vannak rajta. Nem figyelt oda, mikor elloptam őket. Annyit elmondok neked, hogy semmilyen hozzám fűződő oka nem volt a klónozásomra. Szenvedélyből teremtett újra. Megszerezte valahogy a DNS-emet, és abból klónozott. Előttem már volt egy másik klónja, aki még szabadon járkál az országban, de az egy félresikerült másolat volt. Én emlékszem a halálom pillanatára, de a másik klón nem is tudja, hogy meghalt. Az érzelmei sem változtak. Az adathordozón megtalálod a másik klón személyazonosságát is, valamint a bizonyítékokat, mellyel alátámasztom az állításomat. Illetve, itt van ez is. – Gábor a zsebéből kihalászott egy borítékot, és átnyújtotta Elemérnek.

– Egy boríték? – kérdezte az meglepetten. – Kézzel írott levéllel? Gyerekkorom óta nem láttam már ilyet.

– Ezt akartam volna átadni neked, mielőtt meghaltam. A lakásomon várt rám, csak… tudod, nem értem el odáig. Abban a faluban találtam, ahol a másik klón eredetije öngyilkos lett.

– Szóval te tudtál az egészről? Tudtad, hogy létezik egy klónozó, és…

– Nem, dehogyis! Az ilyesmi sosem érdekelt – védekezett Gábor. – De abban a faluban történt, ahol születtem. És ahol megismertem őt.

– Ismerted?

– Igen. Mondjuk. De nem hittem volna, hogy valaha is öngyilkos lesz. Az adathordozón mindent megtalálsz.

– Jó. Amint veled végeztem… – Itt egy picit elidőzött. Furcsa volt kimondani ezt a szót. – Amint veled végeztem, azonnal átnézem.

– Jól van. Akkor… ideje indulnom. Vár rám a túlvilág.

– Egyáltalán nem zavar, ha most meghalsz?

– Én már meghaltam egyszer – mosolygott a klón. – Ráadásul, ha itt maradnék, félek, hogy örökre elveszítenéd Etelkát. Én pedig már azt akarom, hogy veled éljen együtt. Szörnyű dolog egy klónnal élni.

– Ahogy gondolod. Akkor… most azonnal?

– Legyél szíves.

– Hát jó. Akkor állj fel, és fordulj meg!

Mindketten felálltak, a klón pedig hátat fordított Elemérnek. A klónvadász rászegezte a másolatra a pisztolyt, célzott, majd meghúzta a ravaszt.

A holttestet elvonszolta, hogy a látványa ne zavarja őt, miközben a levelet olvassa. Meglepődött, mikor észrevette, hogy ezt személyesen neki címezték.

Kedves Elemér!

Sokat gondolkoztam az elmúlt napokban, mióta meglátogattam Gábor szüleit. Rendes emberek, okos emberek. De valahogy… volt valami, ami hiányzott. Tudom, most bolondnak gondolhatsz, hogy egyszerűen semminek sem tudok örülni, de ez van. Én már csak ilyen bolond vagyok. Szóval, végül eszembe jutott, mi hiányzik az életemből. Te vagy az. Az úton idefelé csak rád tudtam gondolni, és egyszerűen… hiányzik a társaságod. Gábor nem törődik velem annyit, mint te törődtél. Nem mondhatok el neki akármit. Te minden titkomról tudsz, és észrevettem, hogy amit érzek Gábor iránt, az pusztán testi vonzalom és érzelmi fellángolás. Hülye nő vagyok, Elemér. Nem mindig veszem észre, mi az, ami igazán fontos az életben, vagy ami igazán számít nekem. Nem becsülöm meg azt, ami van, csak ha már elvesztettem, vagy ha nincs a közelemben. Jobban hiányzol, mint azt el tudnád képzelni. Csak annyit szerettem volna írni, hogy szeretlek. Jobban szeretlek, mint azt el tudnád képzelni! Nem, még annál is jobban! És én erre csak most jöttem rá. Most, hogy Gábor már megkérte a kezem, és én igent mondtam neki. Én nem akarom megtörni a házasság szentségét, kényszerűségből pedig nem akarok férjhez menni. Ha vele lennék, akkor csak rád tudnék gondolni. Megcsalni sem akarom, szóval… szeretnék elmondani neked valamit. Elmentem egy illegális klónozóhoz, akinek a nevét nem mondhatom el. Klónoztattam magam, és hazaküldtem a klónt a kulcsaimmal és az irataimmal. Sajnos a klón nem lett tökéletes, mert ő még mindig Gáborba szerelmes. Remélem, majd elmúlik idővel. Szeretném, ha vigyáznál rá. Én már nem tudom tovább elviselni az életet, feltehetően most írtam neked utoljára. Isten legyen veled! Lehet, hogy Gábor adja át neked a levelet. Nekem nincs hozzá erőm.

Szeretettel:
Kristályfalvi Etelka

Egyszer, réges-régen, egy távoli országban született egy csodálatos teremtés. Egy tündérszépségű kislány volt az, el is nevezték hát Tünderillának. Tünderilla az évek során felcseperedett, és tüneményes kislányból csodaszép ifjú hölggyé lett. Szépségének hamar híre ment, mire kérők egész sora jelentkezett nála a legváltozatosabb nemzetekből és korosztályokból: hercegek, harcosok és mindenféle nemes urak, valamint egy egyszerű juhászlegény. Tünderilla szülei azt szerették volna, ha a leggazdagabb kérőt választja, de a lány tudta, hogy az igaz szerelmet nem aranyba és ezüstbe öntik.          

Hosszas gondolkozás után a csodaszép leányzó meghozta döntését: a kérőknek elé kell hozzák a világ legendás, varázserejű tárgyait. De nem akármilyeneket, hanem a négy legritkább holmit. Ezek voltak a gazdaggá tévő pergamen, a legyőzhetetlenség kardja, az örök egészség köpenye és a mindent látó üveggömb.

A kérők a lehető legváltozatosabban, kasztjuktól elvárható igyekezettel kezelték a feladatot. A hercegek szolgálóikat és zsoldosaikat küldték a tárgyak felkutatására maguk helyett, míg ők maguk vígan mulatoztak sátraikban. Tünderilla helytelenítően a fejét rázta, mert ő nem olyan férjre vágyott, aki helyett mások oldják meg a problémákat. A harcosok gyakran a biztos halálba meneteltek, állig felfegyverkezve, de a haláltól egyetlen fegyverük sem védhette meg őket. Tünderilla nagyra értékelte a harcosok bátorságát, de neki nem olyan férj kellett, aki inkább meghal, semmint csorbát szenvedjen a becsülete.

A juhász tért vissza leghamarabb, üres kézzel. Kalapját szorongatva menetelt végig a gúnyolódó nemesek sátrai előtt, és kért bebocsátást Tünderilla házába. Térdre borult a tünemény előtt, és szomorúan belekezdett mondandójába.

– Bejártam én már földet, s eget, de halld szavam, szép kisasszony, nem találtam meg egyik csodás kincset sem. Sikertelenségem oka nem a saját balszerencsém, csupán gyenge szívem az okozója, ki érted sírt mindvégig. Ha a szememből hulló könnyeimmel itathatnám az egereket, már bizonyára nem lenne egér e földön! Szeretlek, drága Tünderilla!

A juhász felállt, Tünderilla pedig mosolyogva, vidáman válaszolt neki.

– Ó te juhász! Hisz magaddal hoztál minden kincset, nem látod? Lelked legyőzhetetlen, akár a legendás kard. Nem esett bajod az utazás során, mert egészséged olyan, akár a lepel. Szíveddel olyan tisztán láttál, akár a bűvös gömb. Az én lelkemet pedig most olyan gazdaggá tetted, mint a pergamen. Mert hallgass ide, te legény! Te visszatértél hozzám, annak ellenére, hogy nem találtad meg a kincseket, mert nekem pont egy olyan férj kell, ki elmegy, ha kell, de ha kudarcot vall, nem fél visszajönni sem! Mert minden asszony olyan férjről álmodik, aki sosem hagyja el őt, és szíved visszahúzott énhozzám, ahogy kell! Téged választalak, ifjú juhász!

Levelek százait szállították szét a galambok a többi kérőhöz, hogy Tünderilla már választott magának párt. Voltak, akik visszatértek, mások sértetten távoztak akkora sietséggel, mintha ott sem lettek volna soha. Tünderilla kérőivel és családjával, valamint szíve választottjával ünnepelte meg a dicsőséges éjszakát. Nem számít, milyen éles a kardod, vagy hogy mekkora a bátorságod, ha egyszerűen elfeleded azt, akiért mindkettő létezik.        

FX, írták rá arra a kis, négyzet alakú dobozra, melyet tegnap szereztem be egy barátomtól. Kinyitottam, kivettem belőle a kis tasakot, melyet enyhén ragyogó kék por töltött ki. Varázslatos látvány, gondoltam magamban. A haverom azt mondta, ez visszahozza az ihletem. Arra pedig szükségem volt.

Követtem a dobozon lévő utasítást, melyet kézzel írtak rá. A port egy pohár hideg vízbe öntöttem, felkavartam, majd vártam egy kicsit. Biztos akarom én ezt? Biztos akarok én egy droghoz folyamodni ihletért? De hisz már mindenki elhagyott; nem segít senki.

Gondolok egy merészet, majd belekóstolok a kék színű italba. Ízre teljesen olyan, mintha sima vizet innék. Pár pillanattal később már érzem a hatását. Valami nagyon finom süteményt ettem volna, és ettől a kedvem is jobbra fordul. Iszok még belőle. Egyre jobb lesz, egyre kellemesebb, varázslatosabb, egyre szebb lesz tőle a világ. Poharam pillanatokon belül kiürül majd.

Mosolygó arcot pillantok meg. Egy gyönyörű, csodaszép, női mosoly ragyog rám. Én a fűben fekszem, miközben ő gyengéden megsimogatja az arcom. Szemeim lehunynám, de nem tudom. Képtelen vagyok rá. Rájövök, hogy ledermedtem. Megrémülök. Ajkaimat szóra nyitom, de a hang elmarad. Megnémultam. A tünemény érintésével a rabszolgájává tett, barna szeme pedig lelkemet béklyóba kötötte. És mégis, hallom a madarak csicsergését, a szél fúvását, a levelek suhogását a fülem mellett. A nőre tudok csak gondolni, kinek szavai csengnek a fülemben. Ó, ez az! Jön az ihletem! A szavak megmelengetik szívemet, és józanítóan hatnak rám. Ennek ellenére érzem, hogy álmodok. Álmodok az álomban, mert ilyet látni még álmokban sem láthat az ember. Ilyen szépet, ilyen fenségeset, ilyen csodálatosat.

Nem érdekel az idő, a tér. Még ha a Himalája tetején is kellene vele éjszakáznom, megtenném. Lassan a lány szépséges szavaiba begyűrűzik egy másik hang is. Először nem ismerem fel, de aztán rájövök: az én hangom. Követelem magamtól, hogy ébredjek fel az álomból, különben a nő elpusztít. Nem hallgatok rá, mert az érintései, a szavai és a csókjai teljesen elvarázsolnak.

Egyszer csak vért látok az egyik ujjamon. A nőé lehet? Nem, az enyém. Egy frissen felnyílt sebből folyik. Egyik cseppje a fűre pottyan. Fű? Dehogyis fű! Homok, méghozzá rengeteg. De hogy kerültem én a mezőről a sivatagba? Megkérdezem a lányt, aki már nincs mögöttem. Távol került tőlem. Felállok, hogy utána rohanjak, de ő nevetve menekül előlem. Nem szép a nevetése, mint eddig, hanem gúnyos és gonosz. A távolban látok még valakit: egy embert, akihez a tünemény fut. Ahogy közeledek, jobban kirajzolódik előttem az alakja. Nem ember ő, hanem egy démon. És a tüneményt ölelgeti. Az én tüneményemet.

– Sosem voltam a tiéd, szegény költő! – kiáltja nekem. – Én végig a Bűnnek voltam a tulajdona!
– De miért tetted? – kérdezem kétségbeesetten. – Én szeretlek!
– Neked csak arra kellettem, hogy visszanyerd az ihleted. Ha tényleg szeretnél, elfogadnád, hogy én csak egy múzsa vagyok számodra, semmi több! Az én férjem a Bűn.
– És miért a Bűnt választottad?
– Már eddig is ő volt a hercegem. Te akartál közénk állni! Szánlak téged, még saját magadnak is hazudsz!
– Én boldogabbá tehetlek, mint a Bűn! – kiáltottam sírva.
– Talán. Elhiszem. De nekem a Bűn kell!Éreztem, hogy valami megragadja a lábam. Már ugrottam volna el, de késő volt. És ekkor felébredtem.Újra a szobában találtam magam, a földön fekve. Kezem még remegett; nagyon nehéz volt felállni. Mikor megláttam a poharat és a dobozt, feldöntöttem mindkettőt. A pohár legurult az asztalról, majd a csempén tört szét. A dobozból kiesett egy apró kapszula is, amit nem vettem észre. Elolvastam az utasítást még egyszer. „Csak a tablettával együtt szabad bevenni!” Miért? Miért ne lehetne anélkül? Erősen gondolkodtam, hogy kidobjam az egészet a szemétbe, vagy próbáljam meg még egyszer, de ezúttal a tablettával. Mivel egy barom vagyok, újra kipróbáltam. Ismét a nőt látom magam előtt, de ezúttal már meg tudok szólalni előtte, és nem bénít le.
– Nem szeretsz már? – kérdezi reménykedve. Látja, hogy már nincs fölöttem hatalma.
– Nem tudom biztosan – felelem. – Talán egy kicsit, de már nem vagyok beléd szerelmes.
– Akkor legyünk barátok! – kiált fel ujjongva. Már sietne felém, de intek neki, hogy álljon meg.
– Tudod, nagyon nehezen tolerálom, ha hazudnak nekem. Barátok lehetünk, de azért…
– Azért mi?
– Rajtad fogom tartani a szemem. Egyszer már hazudtál, és a seb, melyet okoztál, mély.
– Be fog gyógyulni valaha is?
Az ujjamra néztem, melyen a seb kezdett halványulni. Mosolyogva bólintottam.
– Igen, egyszer talán. Biztosan.